Mikolai Bertics Mihály honlapja

Bartók Béla-Tíz könnyű zongoradarab 1908/8.

bartok-bela

Bartók Béla

Christine Brown:

Bartók tíz könnyű zongoradarabjának pedagógiai jelentősége

Bartók Tíz könnyű zongoradarab c. m-vének a címe némileg félrevezető, mivel valójában tizenegy darabról van szó, és több közülük egyáltalán nem könnyű. Ennek ellenére a pedagógiai jelentőségük igen nagy és mindenképpen komoly tanulmányozást érdemelnek. Az 1908-ban megjelent darabok az első olyan zongoraciklus, amelyet a szerző speciálisan tanítási céllal írt. Az 1945-ös átdolgozott kiadáshoz írt előszavában Bartók el is magyarázza a keletkezésüket:
?A Tíz könnyű zongoradarab – az Ajánlással együtt tulajdonképpen tizenegy – kiegészíti a Bagatelleket. A Tíz könnyű zongoradarabot pedagógiai céllal írtam, azért, hogy a zongoranövendékeket könnyű kortárs darabokkal lássam el. Ez magyarázza a darabokban használt egyszerűbb megoldásokat.
Az egyszerűbb megoldások használatának köszönhetően a darabok szerkezete világos és tömör, és ez rendkívül előnyös a zongoratanításban. A növendék könnyen megérti a darabot és ez lehetővé teszi, hogy elsősorban a technikai és a zenei megoldásokra figyeljen. A darabok ideális kiindulópontot jelentenek a XX. századi zene tanulmányozásához, de ugyanakkor Bartók érettebb stílusának több aspektusát is előrevetítik.
A Tíz könnyű zongoradarab stílusa keletkezésük idején teljesen újnak számított. 1905 és 1907 között Bartók semmit sem komponált, mert a zeneakadémiai tanításon kívül minden idejét a népdalok gyűjtésére fordította. Aztán 1908 nyarán két műve is megszületett, a tizennégy darabból álló Bagatellek és a Tíz könnyű zongoradarab. Breitkopf  Hrtel kiadó a következő kifogással utasította el a Bagatellek kiadását: “…az Ön zongoradarabjai túlságosan  nehezek és túlságosan modernek a közönség számára.” Szerencsére Rozsnyai Károly kiadója hajlandó volt megjelentetni mindkét művet.
Az 1908-as év Bartók munkásságában fordulópontot jelentett. A változás annak tulajdonítható, hogy Bartók életében először hallott hiteles, valódi népzenét, és megfogalmazódott benne az igény, hogy összegyűjtse, leírja és osztályozza ezt a kincset. Erről így ír: “A népzene tanulmányozása számomra ugyanolyan fontos, mint másoknak a friss levegő.” Bartókot különösen megragadta a zenei gondolat végtelenül tömör kifejeződése a népdalokban, és új zenei stílusában nyomon követhető, hogyan hántott le mindent, ami nem volt feltétlenül lényeges. Ezek az új darabok, akár az általa csodált népdalok, tökéletes formájú és kifejezőerejű miniatűr mestermunkák.
A Tíz könnyű zongoradarabnak, beleértve az Ajánlást is, logikus a szerkezete, ezért előnyösebb, ha az egész mű előadásra kerül. Ennek ellenére a darabok önmagukban is megállnak és jól párosíthatók. Bartók például koncertjein gyakran adta elő az ötödiket és a tizediket. Ha e két darab nem szerepelt a műsoron, a közönség gyakran kérte őket ráadásként, és házi hangversenyeken is népszerű volt. Később mindkét darab zenekari változatát is elkészítette és a Magyar képek nyitányába illesztette.
A Bartók által oly nagyra tartott népdalok legtöbbjének hangneme nem dúr vagy moll, hanem ezeknél ősibb hangnem. A zeneszerző hamar rájött,  hogy új, a dúr/moll skála kötöttségeitől független zeneszerzői stílusához ideális kiindulópontra bukkant. A Tíz könnyű zongoradarab jól példázza, miként ötvözte Bartók a népzenét és a műzenét, és ezt a módszert élete végéig megőrizte.
Az Ajánlás pianissimo és semplice, egy bővített szeptimet kitöltő három emelkedő terccel indul.
A kitűnő fiatal hegedűsnek, Geyer Stefinek írt levelében Bartók ezt a motívumot mint “az Ön vezérmotívuma”-t emlegeti, és ebből egyértelmű, hogy neki ajánlotta a művet. A negyedik hang után az ütemvonalra ráírt negyedhangnyi szünet van. Bartóknak az 1945-ös átdolgozott kiadáshoz írt előszava szerint ez a szünet értékének megfelelő csendet jelent. A metrum ezután erőteljes parlando melódiánál  változik, nagyterc kísérettel, és ez a két gondolat váltakozik tizenhat ütemen át. Efféle ritmusváltásokkal Bartók szintén a népzene tanulmányozása közben találkozott. Ezután a korábbinál két oktávval magasabban ismét a vezérmotívum következik, majd a darab végén a cisz d-re oldódik. Így csökken a fájdalom és a parlandó dallam kevésbé gyötrő lesz; már csak egy halk sóhaj választ el az utolsó két cisz-től és elérkezünk a d-re.
A következő Paraszti nóta végig unisono, a két kéz egy oktáv különbséggel játszik. Bartók ezt a fogást később a Mikrokozmosz jónéhány darabjánál is alkalmazta. Pedagógiai szempontból az ilyen darabokkal remekül fejleszthető az éneklő zongorahang és tökéletesíthető a két kéz koordinációja. A Tíz könnyű  zongoradarabban sehol sincs hangnem megjelölés, mert a darabok nem dúrban ill. mollban vannak.
Ahhoz, hogy a növendék technikailag maximálisan profitáljon a Paraszti nóta tanulásából, elengedhetetlen, hogy pontosan kövesse a Bartók által előírt ujjrendet. Ha a hüvelykujjak és a kisujjak a fekete billentykre esnek – ahogy azt Bartók jelöli -, a kéztartás helyes, kerek lesz. Ezenkívül,  ha a repeticióknál betartja a szintén jelzett ujjváltásokat, akkor a sostenuto nyolcadokat legato tudja majd játszani. A metrum csak egyszer változik a darab fordulópontján, amikor is egy nyolcad szünetet még hozzáad az ütemhez. Akár azt is gondolhatjuk, hogy a paraszti énekes egy mély lélegzetet vett,  mielőtt elkezdte volna az ének befejező szakaszát.
A második darab címe sok gondot okozott Bartóknak. A zongorista Freund Etelkának így ír: “Két jó cím is eszembe jutott, de nem tudom lefordítani németre: Lassú vergődés. Hogy lehetne ezt németül mondani?” A különböző angol kiadásokból a következő címeket gyűjtöttem össze: gyötrődés, fájdalmas küzdelem, lassú küzdelem, lassú szenvedés, frusztráció, fájdalmas birkózás. A cím fájdalmas hangulatát jól tükrözi Bartók saját, bővített kvarttal kezdődő dór dallama. Bartók gyakran használta a tritónuszt, részben azért, mert a népzenében is sűrűn előfordul, részben pedig azért, mert az oktávot szimmetrikusan osztja ketté. A bővített kvart vagy az oktávot aszimmetrikusan megosztó, a domináns alternatívájaként használt szkített kvint segítségével Bartók kiterjesztette a tonalitás határait. Ez a darab kíváló bevezető példa erre: a két utolsó hang, a gisz és D is ezt példázza. Az Alberti basszus kíséret a klasszikus zene és a népzene összeolvadása. Tulajdonképpen a kvintet díszíti az alsó hang feletti és a felső hang alatti félhanggal. Ezekkel a díszítésekkel sok tritónuszt alkot, és így mind a dallam, mind pedig a kíséret hozzájárul a fájdalmas hangulat kifejezéséhez, amit nyomatékosít a “molto espressivo” utasítás is; ezt egyébként csak igen ritkán találjuk Bartóknál.
A harmadik darabban a Tóth legények táncában Bartók egy szlovák népdalt dolgoz fel a jellegzetes kis szeptimmel és a jellegzetes éles ritmussal. A darab  központi hangja a C, ezenkívül a dallam egyes részeiben dór és eol elemeket is találhatunk. Az első öt ütemben a dallamot szólóban a jobb kéz játssza, majd még megismétlődik egy kvinttel feljebb a bal kéz oktávkíséretével. A harmadik részben a bal kézben már ritmikai és harmonikai kíséret is van, ennek azonban semmiképpen sem szabad elfednie a dallamot. Ezt Bartók maga is kihangsúlyozza, amikor a tizenegyedik ütemben a jobb kézben mf-t, a bal kézben pedig p-t ír elő, a harmincadik ütemnél pedig p-t ír a jobb kézben és pp-t a bal kézben; a negyvennegyedik ütemben a dinamikai jelzés a jobb kézben pp, a bal kézben pedig ppp. Az egyes részek végén lévő kadenciákat a ritmus is és az artikuláció is kiemeli, és bár a metrumban nincs változás, több tempóváltást is jelez a szerző. Ennek a műnek a tanítása során jó alkalom kínálkozik arra, hogy rávilágítsunk a kottakép tanulmányozásának fontosságára, mivel a darabot csakis a szerző utasításainak pontos betartásával lehet sikeresen előadni.
Az előző daraboktól eltérően a negyedik darab, a Sostenuto hangneme kevéssé egyértelmű; F dúr hármashangzattal kezdődik ugyan, de a központi hang az A, ami persze az F dúr hármashangzatnak is része. Az elvontabb Sostenuto cím jól tükrözi a szép darabban megnyilvánuló zárkózottságot és bizonytalanságot. Az érettebb és zeneileg érzékenyebb növendékek élvezni fogják. Bartók saját parlando dallamát érzékeny rubatoval kell előadni. Technikai szempontból két érdekessége van: az, hogy a tizenhatodik ütemben a bal kéz a hallgató számára észrevétlenül átveszi a korábban a jobb kézben levő akkordot,  valamint az, hogy a huszonnyolcadik és harmincegyedik ütem között a két kéz keresztben játszik. A mai növendékek persze már gyakorolhatták ezt a technikát a Mikrokozmoszban is, 1908-ban azonban Bartók diákjainak ez még mindenképpen újdonság volt. A Sostenuto szerkezeti felépítése nem biztos, hogy első ránézésre világos lesz a növendékeknek, de mindenképpen érdemes kielemezniük. Ez a híd formájú darab megelőlegezi  a későbbi, érett művek kompozíciós technikáit. Ha a híd analógiát használjuk, a darab csúcspontja a tizenhetedik és huszonnyolcadik ütem közé esik.  A csúcspont előtt és után a bal kéz osztinátót játszik és az alsó szólamban az akkord fölött vagy alatt a négy ütem hosszú dallam szól. Érdekes megfigyelni, hogyan alakul át a nyitó dallam egész hangú skálává. Figyelemreméltó továbbá, hogy Bartók bitonalitást sugall ebben a középrészben, ahol a cisz-moll hármashangzat és az a-moll hármashangzat együtt szól; viszont a tonalitás a végén egyértelmű lesz, amikor az A lelép egy oktávot a bal kézben.
Valahányszor Bartók otthon zongorázott, eljátszotta az Este a székelyeknél-t, “…mert a Mama egyedül ezt a darabomat  szereti“. A darab jó példa arra, hogy a népzene és a műzene milyen szerves egészet alkot Bartók eredeti, népi stílusban írt zenéjében. Amikor a művet feleségével, Pásztory Dittával előadta Amerikában, így konferálta be: “Önálló mű, témái saját invencióim, erdélyi magyar népi dallamok stílusában“. Majd így folytatta: “Két témája van. Az első parlando-rubato ritmusú, a második inkább táncszerű, mintha azt imitálná, amint egy parasztember furulyázik. Az első, a parlando-rubato téma pedig népdalimitáció, énekelt dallam. A formája ABABA“. Azt is láthatjuk, hogy az ötödik darab nemcsak a ciklus középpontja, hanem magának is szimmetrikus, ötrészes formája van. Még a pentaton dallam is szimmetrikus: E, G, A, H, D.
Ha az A-t tekintjük középnek, akkor a két szélső hang mindegyike egy hanggal,  majd pedig egy kvarttal van távolabb. Ilyenfajta szimmetria gyakran előfordul Bartók későbbi műveiben, ezért hasznos, ha ezt az egyszerű példát kielemezzük a növendékekkel. Az A téma minden egyes megjelenésekor leheletnyit különbözik, ám a B téma két része talán még változatosabb. A dal- és a tánctéma jellegében élesen elválik, az egyik lassú és szabadabb, a másik gyorsabb és kötöttebb. A darab végén egy második fokú szeptim akkord van, mivel Bartók megfigyelte, hogy a népi zenészek a szünetet ugyanúgy használták, mint a tercet vagy a kvintet.
A hatodik darab A gödöllei piactérre leesett a hó, egy magyar népdal egyszer feldolgozása, a ciklus talán legelragadóbb és legkönnyebben érthető darabja. A jobb kéz dallamot és egyszer harmóniákat játszik, a bal kéz pedig, mint egy halkan szóló duda, az ütés után kvinteket. A dal formája kerek, AABA, ahol az A rész háromütemű, a B rész pedig négyütemű. A növendéknek meg kell értenie a formát és pontosan be kell tartania az ujjrendet és az ehhez szorosan kapcsolódó artikulációs utasításokat is. A tizenkettedik ütem végén az ütemvonal fölött egy nyolcad szünet van, ami pontosan ilyen hosszúságú csendet jelez. Ezek a precíz utasítások nagyon jellemzőek Bartókra és jól mutatják, hogy aprólékosan, minden részletre figyelt annak érdekében, hogy műveit minél pontosabban adják elő, a növendékek pedig sokat fognak abból profitálni, ha végrehajtják a szerző kívánságait.
A hetedik darab címéről (Hajnal) a zongorista  Freund Etelkának írt levelezőlapon ezt olvashatjuk: “A B-dúr-ban írt darab címével megint baj van: Piros pünkösdi pirkadat. Mivel a németben nincs pirkadat szó, az Aurora  nemzetközileg is ismert szót fogom használni.
A gyönyörű darab stílusán érződik Debussy hatása, akinek a zenéjével Bartók a komponálás idején foglalkozott. Az akkordok párhuzamos mozgatásával Debussy új hangzásokat honosított meg. Bartók a Hajnalban szintén párhuzamos terceket használ úgy, hogy helyenként a tonalitás nem tiszta, de az utolsó öt ütemben a pedál használatával megerősíti a H tonikát még akkor is, ha az akkordban éppúgy benne van a szeptim és a nona, mint a terc és a kvint. Fiatalabb növendékek valószínűleg nehezen fogják megérteni a darab finom hangképét, de sokat tanulhatnak belőle, ha a hangzás és hangszín felől közelítik meg.
Elképzelhető, hogy Bartók a sorozat nyolcadik darabját írta meg először, mivel a darab első változatát ugyanazon az íven találjuk, mint a hatodik Bagatellt. A dallam egy szlovák népdal “Azt mondják, nem adnak“, de a szövege magyarul van. A népdal feldolgozásában Bartók megmutatja, mennyire ki tudja tágítani harmóniakészletét, megváltoztatva ezzel a mi tonalitásfelfogásunkat is. A C-n induló és végződő dallam eol hangsorban van. A szerző a parlando dallamot részletes billentési és dinamikai jelekkel látja el; ezek betartása nagy figyelmet igényel az előadótól. A dallam részei megegyeznek a népdal egyes soraival; minden dallamsort egy hetedik fokú akkorddal kísér, amelyik késleltetéssel oldódik, és a dal sorai közé egy-egy lágy kadenciát is beiktat. Egy ütem szünet után a kezek szerepet cserélnek, ami újabb remek tanítási lehetőség. Érdekes és hasznos gyakorlat lehet a növendékek számára, ha a darab tanulása előtt harmóniákat írnak a dallamra, majd utána összehasonlítják sajátjukat a bartóki változattal.
A kilencedik darab, az Ujjgyakorlat  pedagógiai jelentősége abban rejlik, hogy előkészíti az előadó kezét clusterfogásokra. Ez nem egy szokásos etüd, mivel az ötujjas fogások nem dúr vagy moll skálákon alapulnak,  hanem a két lehetséges, C-ről illetve Desz-ről induló egész hangú skálán.
Feltétlenül a Bartók által javasolt ujjrendet kell használni a tizehatodoknál, ha tökéletes legatot akarunk játszani. A négy bevezető ütemet követően a dallam a bal kézben tűnik fel; itt Bartók a kezek közötti kiegyensúlyozott hangerő érdekében a dinamikai jelzésben p-t ír elő a jobb kézben és mf-t a bal kézben. A dallam kezdetén a központi hang a C, ezt kihangsúlyozza, amikor egy félhanggal alá ill. fölé megy, majd az második rész elejét egy oktávval lejjebb kezdi, ahogy ezt korábban a negyedik darabban is tette. És hogy  mindkét kezet egyformán megdolgoztassa az Ujjgyakorlat tanulása során, a darab második felében a kiváló pedagógus a tizenhatodokat a bal kézbe teszi.
A tizedik és egyben utolsó darab, a Medvetánc valóban nem könnyű, de a növendékeink remek kihívást jelent. A darab “…a gazdája énekére táncoló, dobkísérettel együtt mozgó medve ábrázolása.” Ez Bartók  első barbár, groteszk stílusban írt zongoraműve, a híres Allegro is ebben a stílusban van.  A Medvetáncban megfigyelhető, hogy milyen örömmel használja Bartók a zongorát valódi ütőhangszerként. Az egyszerű dallamot vagy a ritmikus osztináto gyorsan ismétlődő hangjai felett, vagy alattuk  hallhatjuk. Az ismétlődő hangok dudaszerűen összefogják a darabot és biztonságot sugároznak ebben a furcsa hangzásban. A darab öt részből áll  mely a dudahangokra épül. A repetált hangokra Bartók által  javasolt 4-3-2-1 ujjrend először ügyetlennek tűnhet, de az előadó így tudja elérni a szükséges gyors tempót és hangerőt.
Ugyanígy az előírás szerinti két ujj egyidej használatával (pl. 2+3 a harmadik és negyedik ütemben) az előadó jobban kihangsúlyozhatja a hangsúlyos nyolcadokat, míg az 55. ütemben az 1+2 ujjhasználattal könnyebb megvalósítani a diminuendot. Akárcsak a paraszti táncokban, érdes disszonanciák hangsúlyozzák a ritmust, de a Medvetáncban, minden vadsága ellenére, nem minden dinamikai előírás hangos. Ha az előadó betartja az utasításokat, az eredmény sokkal izgalmasabb lesz.
Bartók Tíz könnyű zongoradarabja a XX. század első évtizedében íródott, mely markánsan eredeti hangjaival kiváló bevezetést jelent korunk zenéjébe. Ezeknek a miniatűröknek méretükkel fordított arányú jelentőségük van. Változatos képet mutatnak: az első technikailag egyszerű egyszólamú darab, az ötödik és a hetedik zeneileg igényes, a kilencedik és a tizedik pedig komoly technikai kihívást jelent. Bartók érett stílusának lényegét a következők mutatják: szimmetrikus szerkezetek, kibővített tonalitás, finom variációk használata, a részletekre fordított aprólékos figyelem és mindenekelőtt a népzene hatása mind a dallamra, mind a ritmusra. Népzene iránti szenvedélye és a hangszín iránti rendkívüli fogékonysága miatt Bartók zenéje fontos és maradandó a zenét tanulók számára. E darabok megtanulása erőfeszítést igényel, de ez megtérül az új technikai készségek megtanulásának örömében, a zene mélyebb megértésében és egy nagy zeneszerző szellemiségének a megismerésében. Remélem, Hallgatóimat sikerült meggyőznöm e darabok pedagógiai hasznosságáról; tanítványaik sok örömöt lelnek majd Bartók Tíz könnyű zongoradarabjában és megtanulásuk hasznukra lesz.

Íme egy kis eredeti ízeltő, a sorozat nyolcadik darabja: “Azt mondják, nem adnak…”, és a szövege.

Dalszöveg:

Azt mondják nem adnak engem galambomnak
Azt mondják nem adnak engem galambomnak.
Inkább adnak másnak, annak a hatökrös fekete subásnak.

Pedig az én rózsám, oly szelíden néz rám.
Pedig az én rózsám, oly szelíden néz rám.
Vagy, ha csókot hint rám tizenkét ökörért, csakugyan nem adnám.

Megkínált csókjával, piros szamócával.
Megkínált csókjával, piros szamócával.
Melyet az ujjával csipegetett midőn künn vót a nyájával.

Igérte, hogy mához kéthétre gyűrűt hoz.
Igérte, hogy mához kéthétre gyűrűt hoz.
Azután oltárhoz térdepel majd velem, s elviszen magához.

Édesanyám kérem ne hűtse meg vérem.
Édesanyám kérem ne hűtse meg vérem.
Hiszen azt igérem, hogy én a rózsámmal, holtomig beérem.

(Bartók Béla-Tíz könnyű zongoradarab 1908/8.)