Mikolai Bertics Mihály honlapja

BÉKE PORAIKRA!

2008_02x

Béke poraikra!

A Keleti Front egykori hadműveleti területén: a távoli Oroszországban, a Don mentén, a Kár-pátok vonalán még ma is feltalálható honvédtemetők mindegyikét szent kegyelethelyként tarjuk számon , látogatjuk és emlegetjük. Fölöttük imát mondunk; a hősök porára virágot hintünk, nevüket s tetteiket dalba-, versbe foglaljuk – így tisztelgünk emléküknek. E távoli temetők állapota sokszor sajnálatosan leromlott és elhanyagolt. De vajon mi a helyzet a közvetlen közelségünkben? E kérdés vetületében kell írnunk a vásárosnaményi katonasírokról.
*
Az orosz arcvonalhézagba bevonulva a magyar és német erők 1944. október 22-én este Kállósemjénnél csatlakozhattak az Erdélyből visszavonuló erőkkel. Ezzel a kapcsolattal elvágták a Plijevféle csoport három hadtestét a 2. Ukrán Front erőitől, vagyis a megszállókat Nyíregyházánál sikeresen bekerítették.
Ebben az időben a 27. Székelyhadosztály Kocsord – Mátészalka vonalára ért és az ellenség előretörő egységeivel elszánt utóvédharcot folytatott. Az itteni csatákban – egy géppisztolysorozattól – súlyosan megsebesült Máthé János honvéd  a 70. gyalogezredből. A sebesültet a nyíregyházi X/I. tábori-kórházban ápolták. A tábori kórház nyíregyháza megszállása miatt Vásárosnaményban állomásozott (kórházvonat volt). Az alig 19 éves vajdakamarási (ma Vaida Camaras) székely fiú, 1944. október 26-án belehalt sérüléseibe. Menyhárt Antal  a 22. székely határőr zlj. honvédje, Székely Mózes István, a 34. hegyivadász zlj. tizedese, Máthé Márton honvéd (egysége ismeretlen), szintén a kórház vonaton haltak bele sérülésükbe október 22-26 között. Mind a négy székely fiú Vásárosnaményban alussza örök álmát.
Szombati Béla , az 1. székely hgy. t. ü. o. tizedesét Vitka községben érte baleset (a korabeli iratokból nem derül ki milyen baleset) és itt maradt a megszállás után is. Valószínű, nem volt szállítható. 1945. 02. 16-án halt bele sérülésébe. Őt is ide temették el. (* Mikolai Bertics Mihály – Harcok és arcok / 92-93. old.)
*
Írnunk kell tehát azokról a honvédekről, akik 1944 őszén a háború kényszerére itt távoztak el az örökkévalóságba. Azokról, akiknek hollétét a 3572/1948 számú nyilvántartásba vételi rendelet ellenére az akkori jegyző (Harsányi Károly), szándékosan vagy tudatlanságból(?), hosszú évekre feledésbe hagyta veszni. A saját kézjegyével ellátott 14551/1948 számú, a Vármegyei Alispánnak küldött jelentésben szó szerint ezt írta:
 „A fenti számra hivatkozással jelentem, hogy Vásárosnamény községben magyar katonai sír nincs.” (H.I.M. Központi Irattár – 1948-as alispáni jelentések)
Az Ilki út menti temetőben akkor már tizenkét magyar- és egy német katonasír domborodott, nagy fakeresztekkel jelölve (Vásárosnamény – Római Katolikus Plébánia – Historia Domus – 131. old, 1964.) Az 1960-as években a keresztény szellemű emberek a korhadt sírjeleket, betonba öntött vaskeresztekre cserélték, melyek a mai napig dacolnak az idővel. A rendszerváltás után a hadtörténeti levéltárak is felszabadultak s azóta a 12 hősi halott közül 8-nak a nevét sikerült azonosítani:

Vnamény h s_szentel

A helyi plébános megszenteli a honvédsírokat – 2008.

Vincze László hdgy. – Kőrösladány.
Varga Bálint t. zls.
Székely Mózes István tiz. – Kabátfalva.
Olti Géza honv. – Csikvacsárcsi.
Menyhárt Antal honv. – Szászrégen.
Máthé Márton honv. – Szövérd.
Máthé János honv. – Vajdakamarás .
Dugonics Kázmér honv. – Jászfényszaru.
Szombati Béla tiz. – Székely hadosztály, lövész (lakhelyéről nincs adat)
(Adatforrás: H.I.M. Központi Irattár).

Írnunk kell róluk azért is, mert a sírok állapota több, mint siralmas. A kötésig érő fű és dudva azt bizonyítja, hogy ezek a hősi halottak minden közelség és rendszerváltás ellenére, továbbra is feledésre vannak ítélve. Pár jóemberrel néhányszor lekaszáltuk a sírokról a gazt, és halottak napján, egyszerűen, szerényen, gyújtottunk egy-egy gyertyát is a kereszteken. De hol vannak a hivatalok, amelyek arra vannak, hogy gondozzák, ápolják, és ha kell megvédjék a hősök sírjait? Az újabb kérdés már csak az, hogy lehet-e, illik-e mindezért a nemtörődésért a válságot, a szegénységet és a pénzhiányt okolni? Véleményem szerint nem! Az ok már rég nem a pénz, hanem a hiányzó honszeretet és az egyes szívek sötét rejteke. Mert a magyarok meggyalázása (még poraikban is) manapság sajnos birka módon eltűrt, és nem ismer határt.
Néhány huncut garasért (jellemtelen, kapzsi emberek) egy szempillantás alatt átjátszották a honvédsírokat az egykori megszállóknak és azok pénzét becstelenül kihasználva, veres-csillagos emlékművet készíttettek a temetőben, a honvédsírok közé, azzal a felirattal, hogy “ismeretlen szovjet katonák”. Hogy miért tették? Szerintem egyszerűen a pénzért – vagyis így húzták le az orosz (államot) külképviseletet néhány zsíros számlával, amelyek mögött igen silány teljesítmény, tartalom lapult.
Szinte köztudott, hogy a Szovjet Hadsereg, az 1944-es megszálláskor, a térségünkben elesett katonáit a nyíregyházi katonai temetőbe szállította és hantolta el; nem kis “tam-tam”-al. Ezen kívül csak elvétve található itt-ott szovjet katonai sír, mint Vásárosnaményban a Jablokov hdgy. sírja, akit annak idején a város főterén temettek el bajtársai, az Országzászló alá, majd 1990-ben a városi önkormányzat exhumáltatta és újra temettette a helyi köztemetőbe – méltó nyughelyet biztosítva ezzel az egykori szovjet tisztnek.

Jablokov

Jablokov hadnagy sírja a vásárosnaményi köztemetőben. Szerintem, ide kellett volna a vörös-csillagos emlékművet tenni, nem a honvédsírok közé.

Nos, mondanom sem kell, hogy gondozatlan szovjet katonai temetők híján, az ügyeskedők kapva-kaptak a régi – évek óta bezárt és elhagyatott – temetőben lévő honvédsírokon, abban a tévhitben, hogy az idő már rég “elmosta” az emlékezeteket és mint a környék, az adott hely- és helyi történet jó ismerői, beajánlták magukat az egykori megszállóknak, hogy “méltó” emléket állítanak. Természetesen, nem ingyen – megszámolták az árát. Valószínű így történhetett a gyalázat.  Arról nem is beszélve, hogy a város akkori főembere (sunyi módon) tudott mindenről. Tiltakoztam, azaz tiltakoztunk és leveleztem közel egy éven át; minden hatóság és “hatalom” ajtaján kopogtunk – eredménytelenül. Illetékesek jöttek a HM-től, a hadisír gondozótól  és a hagyományőrzőktől is. Megnézték, lefotózták a gyalázatot, sajnálkoztak-, magyarázkodtak egy sort – aztán elmentek.
Közel három év telt el azóta és semmi sem történt. Ezek után azt tapasztalom, hogy hazánkban a hazugság, a gyalázat ma már jogvédelmet élvez. “Nehogy megsértődjenek” egykori, túlérzékeny megszállóink… és nehogy kiderüljön a helyi hiénák  disznósága. A mi érzéseink már rég nem számítanak. Milyen világ és milyen rendszer ez, amelyben ma élünk, amely szemet húgy a sírrablások felett is?! – kérdem én.

Hátrahagyva a régi temetőt és a kisvárosba érve, a parkban, a szökőkút melletti puccos ágyásokban, az utcai kelyhekben szépen nyíló, tarka virágokat láttam. Engedetlenül is szedhettem volna pár szálat, hogy a roggyant hantokra tegyem, de könnybe lábadt szemeimben, ezek a virágok, már nem is tűntek olyan élénken szépnek, honvédsírra méltónak, mint a frissen levágott zöld fű sarja.

Fotók – a sírokról, valamint a hősök halotti lapja – itt a weblapon, fent:
KÉPEK menü/ BÉKE PORAIKRA!

                          Mikolai Bertics Mihály