Mikolai Bertics Mihály honlapja

EMLÉKEZZÜNK!

kommunizm_aldozat_2014– a kommunizmus áldozataira –

Az 1989-es rendszerváltás óta eltelt egy emberöltőnyi idő, egy negyedszázad és mára felnőtté vált egy új korosztály, amely szerencsére (a szabadság-szerető szülőknek és nagyszülőknek köszönhetően) egy demokratikusabb időszakban nevelkedhetett. Ők már csak tőlünk tudhatják meg, hogy miként éltünk – közel fél évszázadon át – a sátáni veres csillag árnyékában. Beszélgessünk gyermekeinkkel, unokáinkkal, és mondjuk el nekik az igazat.

A kommunizmus egypárt-rendszerű diktatúra-, a törvényi szintre avanzsált állami terror időszaka volt. A rettegett korszak éveiben az osztályharc véres valósággá lett; bárki internáló táborba, börtönbe vagy akasztófára kerülhetett, még a kommunista vezetők is. Az elvtársak (a legfelsőbb szinten) maguk írták a kulákok-, az osztályidegenek-, valamint a deportálások listáinak sorát. Számukra potenciális ellenség volt az egész társadalom; mindenkit lehallgattak és megfigyeltek – beleértve a párttagokat is. A rendszerre jellemző volt, hogy a hóhérokból is áldozatok lehettek később.
A II. Világháborút követően, a ma is “demokráciából” leckéket adó, győztes nyugat-európai nagyhatalmak valamint az Amerikai Egyesült Államok győzelmi koncként dobták oda az egész Kelet-Európát (benne Magyarországot) az egykori Szovjetuniónak, vagyis a hírhedt, véreskezű Sztálinnak. Az igazi sztálini magatartást pedig hűen adaptálták a szovjet megszállás- és befolyás alatt lévő országokban, így hazánk sem lehetett kivétel. Ugyancsak a “nagy” Sztálin nevéhez kötődnek (bár már még az elődje, Lenin agyalta ki) az elhíresült kirakatperek is.
A hírhedt diktatúra egyik nagy szemfényvesztése a nyelvi manipulálás volt, a szavak elválasztása a realitástól egy olyan absztrakt vízió keretében, amiben a tömegbázis, a (megfélemlített) párt tagjai, minden valós állapotukat elvesztették és egy történelmi-szociális láncszem arctalan eszközeivé váltak. Éppen ez az absztrakció lett a terror egyik alapja:
“Nem embereket gyilkolunk, hanem burzsoá elemeket, vérszívó kapitalistákat, csúszó-mászó népellenségeket valamint parazita kulák-, osztályidegen-, feudális elnyomókat” – hangzott (s folyt még a vízcsapból is) a demagóg szöveg.
A kommunisták az ideológiájuk abszolút helyességének a tudatában cselekedtek és követtek el minden bűncselekményt. Egy olyan véres diktatúrát állítottak fel, s nevezték el egy (Marxtól teljesen véletlenül) fölkapott fogalommal  – a “proletariatus diktaturájának” – melyben az erőszak alkalmazásán keresztül abszolút hatalomhoz jutottak.
Az ideológia propagandisztikus terjesztéséhez nagyon értettek, ez kétségtelen. Minden társadalmi réteg felé azt szajkózták, kommunikálták, amit azok éppen hallani szerettek volna: a munkásság szájába adták, hogy “Miénk a gyár!”, a földművelő s gazdálkodó parasztságnak pedig, hogy “Miénk a föld!”. Igy a háború után a jobb és szabadabb életre áhítozó tömegek között a bolsevizmus eszmeisége könnyen tért hódíthatott. A pártállami diktatúra álláspontja az igazi demokráciával szemben mindig kétarcú volt.
A XX. század két nagy totalitárius rendszere közötti azonosság ma már a világ előtt sem kétséges. A nemzetiszocializmust a szövetségesek győzelme, a kommunizmust pedig az egypárti diktatúráknak az elviselhetetlenségig fokozott gazdasági válsága söpörte el. A kommunizmusra való emlékezés, a felejtés, de főleg a rendszer bűneinek elszámoltatása, feldolgozása még egy emberöltőnyi idő után is nehézkes és problematikus Magyarországon.

“Miért nem folytatták még le a kommunizmus nürnbergi perét?” – teszi fel a kérdést Stephan Courtois, (lásd: A kommunizmus fekete könyve – Le Livre noir du communisme), aki szerint egyes kommunista államok bőségesen kimerítették mind az emberiség elleni bűntett-, a háborús bűntett, és nem utolsó sorban a béke elleni bűntett fogalmát. “Miért használjuk ezeket a kifejezéseket csak a nácizmus áldozataival kapcsolatosan, illetve különböző etnikai indítékú mészárlások kapcsán? Hiszen a számok magukért beszélnek” – folytatja Courtois, aki szerint: “…a nácizmus számlájára mindent összevetve körülbelül 25 millió áldozatot írhatunk, míg a kommunizmuséra ennek majdnem a négyszeresét, méghozzá a következő földrajzi elosztásban:  A Szovjetunióban: 20 millió áldozat, Kínában: 65 millió; Vietnámban: 1 millió; Észak-Koreában: 2 millió; Kambodzsában: 2 millió; Kelet Európában: 1 millió; Latin-Amerikában: 150 000; Afrikában: 1,7 millió; Afganisztánban: 1,5 millió; a nemzetközi kommunista mozgalmak, illetve a hatalomra soha nem került kommunista pártok számlájára pedig körülbelül 10 000 áldozat írandó” (A kommunizmus fekete könyve – 14. o.).
a kommunizmus fekete könyve xAmi az áldozatok számát illeti, közel járunk tehát a százmillióhoz. Courtois ugyanakkor elismeri, hogy okoz bizonyos nehézséget egyszerre történészi-, tényfeltáró munkát végezni és ítélkezni. Az áldozatok számának nagyságrendje miatt mégis jogosnak véli a felelősség kérdésének felvetését. Stephan Courtois szerint számos oka van annak, hogy a kommunizmus áldozatai kisebb helyet foglalnak el Nyugat-Európa történelmi emlékezetében, mint a nácik áldozatai. Szerinte kevesebb információ áll rendelkezésre, sok a még feldolgozatlan archívum. Megemlíti még a ma is élénk-, kommunista sajtókampányokat a nem-kommunista (nemzeti oldal) ellen, valamint az értelmiség szándékos közönyét…
Courtois feladatkét tűzi ki: megakadályozni a felejtést (travail de mémoire); megvizsgálni, milyen szerepet foglal el a kommunizmus muködésében a bűn, az erőszak, a gyilkosság. Az utószóban két fontos tényezőt is említ ebben a vonatkozásban: egyrészt a kommunista szcientizmust, másrészt pedig kifejti (memoár-részletekkel, a kegyetlenségeket részletes leírásokkal alátámasztva), hogy a kommunizmus, a nácizmushoz hasonlóan, mintha tagadná az egységes emberi létet: az emberek és az “ellenségeik” mintha nem is ugyanazon fajhoz tartoznának, ez utóbbiakkal szemben tehát bármi megengedhető volt. A kommunizmus által elkövetett gyilkosságokra Courtois a politicídium (politicide) terminust javasolja (a faji alapon elkövetett genocídium kifejezéssel párhuzamba állítva): a burzsoázia, a kapitalizmus elpusztítása politikai okokból elkövetett tömeggyilkosságként értelmezendő.
A kommunizmus rémtetteinek mérlegével kapcsolatos nagy hallgatását törte meg “A kommunizmus fekete könyve” című történelmi tényfeltáró kiadvány. A mű több történész munkája és a bolsevik hatalomátvétel 80. évfordulójára jelent meg 1997 novemberében. Szerzői hosszú éveken át (szerte a világban) végeztek levéltári kutatásokat. Írásaikkal a névtelen áldozatoknak is emléket állítanak, akiknek mártíromságát mindmáig hallgatás övezi.

Miért nem folytatták még le a kommunizmus perét itthon? – kérdezhetnénk joggal, magunkra vonatkoztatva Stephan Courtois szavait. A válasz több mint borzasztó: Egyszerűen, mert még ennyi év távlatából is alkalmatlanok vagyunk rá, és csupán a halvány reményeinkben él, hogy egyszer majd eljön az ideje a számonkérésnek is. Tudjuk: “Jobb később, mint soha!” – és most örülhetnénk is neki, de… szerény véleményem szerint kezd olyanná válni az átkos idők elszámoltatási ügye, mint az eltemetetlen halott. A kommunizmus éveiben elkövetett bűntények részletes feltárása, a bűnösök megnevezése, az igazságszolgáltatás halogatása könnyen évszázadunk nagy szégyene lehet.
Talán ennek köszönhetően is, hazánkban a posztkommunista nomenklatúra “köszöni szépen”: él és virul. Régi nevéhez híven tovább ássa – ahol csak tudja… de főleg külföldön – a haza sírját. Ezt a különleges “képességét” elve tudtuk már akkor is, amikor közel félévszázad diktatórikus egyeduralmuk után, (a nemzeti elszámoltatás hiányában) 1994-ben, egy volt karhatalmista tisztecske irányítása alatt visszatérhettek a hatalomra, hogy (privatizálásnak nevezve) elherdálják a nemzeti vagyon nagy részét és elgáncsolják az igazi rendszerváltást.
– Akkor is tudtuk, amikor 2002-ben, úgyszintén a már halmozottan elkövetett bűntettek miatti felelősségre vonás és elszámoltatás hiányában valamint a nemzeti oldal gyengeségétől erősen vérszemet kapva, (véleményem szerint némi csalással)  ismét magukhoz ragadták a hatalmat.
– Akkor is tudtuk, amikor egyik “főkolomposuk” nyilvánosan elismerte, hogy: “kormányzás helyett hazudtak éjjel – nappal… és ez a kurva ország…. meg, hogy, akinek nem tetszik, el lehet innen menni…”
– Akkor is tudtuk, amikor az ellenvélemények elfojtására, a gaztetteiket leleplezők ellen (lásd Sukoró-ügy) előbb intézményesített rágalomhadjáratot indítottak; lefasisztázva, le antiszemitázva és terroristázva mindazokat, akik elégedetlenségüknek hangot mertek adni. Majd (mintha csak leporolták volna régi kézikönyvecskéjüket) koncepciós ügyeket kreálva embereket hurcoltattak el és vontak minden jogalap nélkül büntetőeljárás alá.
– Akkor is tudtuk, amikor a legszentebb ünnepünk 50. évfordulóján (amely a szabadságharcra emlékeztet bennünket) a kézi vezérlésű “verőembereikkel”, a főváros utcáin százezreket verettek meg;  sokaknak örök fogyatékot, nyomorúságot okozva.
– Akkor is tudtuk, amikor a “verőlegényeket” nagy garral és gőggel sorra kitüntették.
– Akkor is tudtuk, amikor a nemzet vagyonát idegen (kozmopolita) érdekeknek szolgáltatták ki.
– Akkor is tudtuk, amikor idegen megrendelésre törvényeket kreáltak az alapvető emberi jogok (gyülekezési-, szólásszabadsági- és vélemény nyilvánítási-jogok) tiltására.
– Akkor is tudtuk, amikor a Szent Koronát micisapkának, a Szent Jobbot tetemcafatnak-, szent madarunkat, a Turult pedig (máig büntetlenül) dögevőnek nevezték.
– Akkor is tudtuk, amikor hangos szóval elhatárolódtak a felállított adventi kereszttől.
– Akkor is tudtuk, amikor az idegen sajtókban, médiákban ellenünk (nemzeti érzelmű magyar emberek ellen) fogalmaztak-, s fogalmaznak meg, újfent máig büntetlenül, aljas rágalmakat, hazugságokat, valótlanságokat, bemocskolnak bennünket és uszítottak ellenünk (uszítanak máig) folyamatosan. (Óvhatatlanul felmerül bennem a kérdés, hogy az adóforintjainkból fentartott Alkotmányvédelmi Hivatal, amelynek a fő feladata “…az állampolgárok és Magyarország alkotmányos rendjének védelme, biztonságuk garantálása.”  (Lásd: http://ah.gov.hu/)  ilyenkor hol van, és mit tesz?!
– Akkor is tudtuk, amikor az idegen érdekeltségű bankokat a nevünkben felvett világbanki (IMF) kölcsönökből tömték ismét degeszre, hogy ezáltal a hazánkban élősködő pénzintézetek veszteségeit reánk terheljék.
– Akkor is tudtuk….
Nem sorolom tovább, hiszen a felsorolás végtelen lenne. Inkább maradok abban a fentebb megfogalmazott reményben, hogy “Jobb később, mint soha!”

Szomorú gyásznap áll előttünk. Az emlékek fájdalma annyira mély, és olyan nagy, hogy nem lehet csupán egyetlen napon kifejezésre juttatni. Éppen ezért, már jóval előtte gyászba kell öltöztetnünk lelkünket és rá kell hangolódnunk a szomorú emlékek felidézésére.
A múltból nemcsak a szépre s a jóra kell emlékezni, hanem arra is, ami főhajtásra kötelez bennünket, ami szomorú és rossz volt a történelmünk során. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy hasonló soha többé ne ismétlődhessen meg. Sajnos van mire emlékeznünk, és van mit elítélnünk, mert áldozatokban nem volt hiány.
1947. február 25-én hurcolták el a hazánkat (akkor) megszállás alatt tartó orosz kommunisták a Független Kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Béla országgyűlési képviselőt, hogy ezzel hatalomra tolják bérenceiket. Hogy szétverjék parlamentáris rendszerünket és meghonosítsák nálunk is a maguk egyeduralmi terror-rendszerét. Kovács Bélát a szovjet katonai hatóságok, bírósági tárgyalás nélkül, 25 évi-, a Szovjetunióban letöltendő kényszermunkára ítélték.
2000. június 13-án a Magyar Országgyűlés február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává nyilvánította. (Én inkább gyásznapnak mondanám).
Emlékezzünk Kovács Bélára, az egykori országgyűlési képviselőre, és emlékezzünk az összes Kovács Bélákra, akiket egy gyilkos téveszme miatt meghurcoltak, bebörtönöztek, megkínoztak, idegen gulágba vagy hazai munkatáborokba zártak, akiket megaláztak, megöltek a rémuralom hatalmasai, bérencei, kiszolgálói! Emlékezzünk ezen a napon a kommunizmus összes áldozataira és mondjunk értük egy imát!

Mikolai Bertics Mihály