Mikolai Bertics Mihály honlapja

FŐHAJTÁS…

kommunizmus02A KOMMUNIZMUS ÁLDOZATAIRA EMLÉKEZÜNK

– Mikolai Bertics Mihály jegyzete –

Szomorú gyásznap áll előttünk. Az emlékek fájdalma annyira mély, és olyan nagy, hogy nem lehet csupán egyetlen napon kifejezésre juttatni. Éppen ezért, már napokkal előtte gyászba kell öltöztetnünk lelkünket és rá kell hangolódnunk e szomorú emlékek felidézésére.
A múltból nemcsak a szépre kell emlékezni, nemcsak a jóra, hanem arra is, ami rossz volt. Beszélni kell róla, hogy ez soha többé ne ismétlődhessen meg velünk. Ha az ember áldozatokról beszél, akkor elsősorban a rendszert hibáztatja, egyéneket hibáztat és nem a társadalom egészét. Sajnos van mire emlékeznünk és van mit elítélnünk, mert áldozatokban nem volt hiány.
Hazánknak a kommunizmussal való tényleges fertőzése egy Kohn Béla nevű egyénhez kötődik, uralma 133 napig tartott, (1919. március 21-étől 1919. augusztus 1-jéig).

*
Egy kis biográfia:

Kohn Béla (Szilágycseh, 1886. február 20. – Moszkva, 1938. augusztus 29. vagy 1939. november 30). Köztisztviselői zsidó családban született Szilágycsehen 1886-ban. Apja, a falu jegyzője, keresztény hitre kitért izraelita volt (Galíciából), anyja pedig szintén kitért protestáns. Mint módos szülők gyermeke, Zilahon és a kolozsvári kálvinista középiskolában végezte tanulmányait, majd a kolozsvári egyetem joghallgatója lett. Már 1902-ben, középiskolásként belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba (MSZDP). 1904-ben félbeszakítva egyetemi tanulmányait, újságírásba kezdett Kolozsvárott és Nagyváradon. 1906-ban magyarosította a nevét Kunra. Cikkei miatt többször állt bíróság előtt. 1907-ben féléves fogházbüntetésre ítélték, amit a szegedi Csillagbörtönben töltött le. Szabadulása után a publikálás helyett inkább a tisztviselőséget választotta: a Kolozsvári Munkásbiztosító Pénztár titkára volt, de sikkasztás miatt ismét bíróság elé került.
1913 májusában feleségül vette Gál Irént, egy középosztálybeli zenetanárnőt, ekkor már küldött volt az MSZDP kongresszusán.
Az I. világháború idején besorozták katonának, 1916-ban orosz fogságba esett. Az oroszok egy uráli hadifogolytáborba vitték. Itt szintén kommunistaként tevékenykedett, hadifogoly tisztekből csoportot szervezett. 1917-ben, a februári forradalom idején belépett a tomszki szociáldemokrata (később bolsevik) szervezetbe, 1918 márciusában az ő elnökletével alakult meg az Oroszországi Kommunista Párt magyar csoportja. Szentpétervárra, majd Moszkvába utazott ahol megismerkedett Leninnel. Pártjában a vezér radikális ellenzékéhez tartozott. Lenin pragmatizmusával ellentétben Kun és mások (mint Rákosi vagy az olasz Terracini) a Grigorij Zinovjev és Karl Bernhardovics Radek körül csoportosuló, a „forradalmi offenzíva mindenáron” elvét hirdető kommunisták közé sorolták, akiket Lenin „kuneristák”-nak nevezett. Közben publikált is: a Pravda és az Izvesztyija munkatársa, illetve más baloldali lapok szerkesztője volt.
1918. november 17-én Budapestre költözött, november 24-én megalakította a Kommunisták Magyarországi Pártját, és a központi bizottság elnöke lett. A mozgalom intenzív kormányellenes propagandatevékenységet folytatott, lapjában, a Vörös Újságban, erősen támadta a szociáldemokratákat; nap mint nap tartotta több szemtanú által „gyújtó hatásúnak” leírt szónoklatait, sztrájkokat és gyűléseket szervezett. 1919. február 22-én egy demonstrációt szervezett a Népszava budapesti szerkesztősége elé; ez zavargásokká (lövöldözés is volt) fajult, melyben négy rendőr életét vesztette. Ismét letartóztatták és börtönbe zárták. A fogságban tovább folytatta a szervezőmunkát, előkészítette a KMP és az MSZDP egyesülését.
1919. március 21-én – az antanthatalmak területi követeléseit tartalmazó Vix-jegyzék átadását követő napon – Károlyi Mihály köztársasági elnök és Berinkey Dénes miniszterelnök lemondását fontolgatta, a KMP és az MSZDP egyesült, Kun Béla és Garbai Sándor kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A Tanácsköztársaság szinte valamennyi fontos eseménye kapcsolatba hozható Kun Béla nevével. Szava mindvégig meghatározó volt az állam- és pártszervezés, a gazdasági és kulturális élet, valamint az ellenforradalom elleni harc kérdéseiben.
Kun Béla a kommunizmust („proletárdiktatúrát”) megkísérelte exportálni nyugat felé is. Ernst Bettelheim, egy budapesti ügyvéd a Komintern beleegyezésével megalakította az Osztrák Kommunista Pártot, melyet Kun eszmeileg támogatott. Bettelheim és társai 1919. június 14-ére tervezték Ausztria legfontosabb kulcsközpontjait fegyveresen elfoglalni. Kun eközben az osztrák határra vezényelte a Vörös Hadsereg egyes egységeit, hogy szükség esetén támogatást nyújthasson az osztrák kommunistáknak, de az esedékes beavatkozás előtt az osztrákok letartóztatták Bettelheiméket, a kiszabadításukért tüntető négyezer fős csoportot pedig fegyveres erővel szétverték.
Kun Béla nagyobb összegekkel (harmincezer lírával) támogatta az Olasz Kommunista Pártot is (lásd Peter Lamborn írását: An italian anarchist and his dream / Egy olasz anarchista és álma).
Kun Béla 133 napig tartó uralma alatt, a vörös terror idején 590 személyt végeztek ki. Az áldozatok közül 200 tanító és pedagógus volt.
A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált, ottani szociáldemokrata elvtársai egy elmegyógyintézetben bújtatták el; de a hatóságok felfedezték és internálták; 1920 nyarán kiutasították Ausztriából. Szovjet-Oroszországban telepedett le – soha többé nem tért vissza Magyarországra. Lenin és elvtársai befogadták, és a krími területekre helyezték, hogy azok „re-bolsevizálását” végrehajtsa. Ez elsősorban a „vörösök” által elfogott „fehér” hadifoglyok ezreinek tömeges kivégzésében (forrás: Victor Serge) és a krími törökök elleni etnikai tisztogatásban nyilvánult meg. Két éves működése – egyes becslések szerint – csak a törökök között, 60 000 áldozatot követelt. Az atrocitásokat Kun Béla és Zemljacska, a krími régió párttitkára kezdeményezte. Működésének nyomán, mint Magyarországon is annak idején, terrorhullám söpört végig a tartományban, melynek törökök, tatárok és oroszok további ezrei estek áldozatul. Módszereit még a bolsevikok körében is ellenezték , s bár pozícióját elvesztette, hitelét nem teljesen. Az oroszoktól új megbízást kapott, a németországi fronton kellett helytállnia.
1921-ben Németországba utazott azzal a megbízással, hogy az ottani ún. „munkásfelkelések” szervezését összehangolja. Ezen zavargásokat a kommunisták összefoglalva „márciusi akció”-nak nevezték. A rendőrség és a rendbontó kommunisták szembenállása hamarosan fegyveres összecsapásokká fajult (ezek kirobbantásában elsődleges szerepe volt a Max Holtz anarchista gerillavezér vezette vörös őrségnek, amely akkoriban uralta a mansfeldi térséget). De a kommunista fegyveresek forradalmi lendülete hamar megtört. A munkásság nem volt hajlandó fegyveres harcba szállni a rendőrséggel és katonasággal. Sőt, sok helyen, mint például a Krupp Művek gyáraiban, illetve a hamburgi hajógyárban, amikor a fegyveres harc sikertelensége után Kun és társai általános sztrájkra és az állam elleni hadviselésre szólították fel a dolgozókat, azok husángokkal támadtak a gyárat elfoglaló és a munkát akadályozó kommunista aktivistákra. Amint később a Komintern végrehajtó bizottságának egyik ülésén Lenin is elismerte, a tömegek támogatása lényegében hiányzott. A sikertelen akciót megtorlás követte: több ezer kommunista vezetőt bebörtönöztek, a párt tagsága negyedére csökkent. Lenin annyira dühös volt Kunékra a németországi kudarcok és az elhamarkodott akciók miatt, hogy néhány levelében, francia nyelven egymás után többször is „idiótáknak” („les betises de Béla Kun”) nevezte őket.
A KMP-ben végzett munkájával összefüggésben többször járt illegalitásban Ausztriában, Csehszlovákiában és Németországban. 1928-ban Bécsben felismerték és letartóztatták. Magyarország kérte is a kiadatását, de az osztrák hatóságok nem adták őt ki, hagyták visszatérni a Szovjetunióba, ahol tovább folytatta Kominternes munkáját. 1937. június 29-én Sztálin parancsára letartóztatták (valószínűleg azért, mert egy ideig kapcsolatban állt Trockijjal), és koholt vádak alapján elítélték. Halálával kapcsolatban két verzió is létezik: az egyik szerint 1938-ban kivégezték, a másik szerint egy évvel később egy moszkvai börtönben halt meg.

*
A Lenini bolsevista Oroszország tükrében, a Kun Béla-féléket, a Tanácsköztársaság kikiáltását Magyarországon és – nem utolsó sorban a kommunisták egyeduralmának gyors terjedését és erőszakos exportálását – az európai nagyhatalmak nem nézték jó szemmel. Nem csoda hát, hogy a veres csillagos szörny további térnyerésétől joggal tartva, összefogtak népünk ellen és Magyarország totális ellehetetlenítéséről, feldarabolásáról döntöttek Trianonban.

A Tanácsköztársaság bukásával az átkos kór sajnos nem múlt végleg el. Hazánkból menekülnie kellett, de Szovjet-Oroszország táptalajában tovább burjánzott, teljhatalommá terebélyesedett. Áldozatainak száma több tízmilliókra tehető. Aztán alig két évtized múlva sajnos Magyarországon is a korábbinál még hosszabb, még kegyetlenebb, még sötétebb rémfejezete kezdődött. Mint báránybőrbe bújt vérszomjas farkasok, agyaraikat csattogtatva, szovjet Sztálinista fegyverek támogatásával rontottak ránk az újabb hitehagyott és magyar név mögé rejtőző Kun Bélák, és fittyet hányva mindennemű erkölcsi- és emberjogi rendelkezésekre, kommunista gyarmattá szolgáltatták ki országunkat. Tömték… és csak egyre etették a temetőket, a föld-hasú sírokat azokkal az ártatlanokkal, akik nem voltak hajlandóak együttműködni, vagy egyetérteni a vérben tocsogó egyeduralmi eszmékkel, kiknek máshol sehol a világon nem volt hazájuk, csak ez a kis talpalatti ország, amit Trianonban a nagyhatalmak, éppen a vörös “pestis” miatt, már torzóvá csonkítottak.

kommunizmus

Kommunista igazoltatás

A 4. Ukrán Front 1944. november 13-án keltezett 0036. számú határozata világosan kimondta:

“…a megszállt területek egész sor településein német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek élnek, akiket ugyanúgy, mint az ellenséges katonákat, le kell tartóztatni, és hadifogolytáborba kell irányítani…”

A II világháború elvesztésével, a Vörös Hadsereg megszállását követően, a bolsevik megszálló fegyverek védelmében, tűzön/véren át, a háború viharaiban már amúgy is kivérzett hazánkban, ismét terroruralommá nőtt a kommunizmus és szedte áldozatait az 1980-as évek végéig. Sőt, a veres csillagos fenevad a többpárti rendszer létrejöttével sem szűnt meg teljesen létezni, csak legyengült vagy elszunnyadt; az évtizedek során felhalmozott zsírjából (összerabolt vagyonból, kapcsolati rendszerből) él és táplálkozik ma is. A rémtettek elkövetői, a bűnösök 1989-ben valamennyien megmenekültek a felelősségre vonástól és ma is élik mindennapjaikat. Itt járnak közöttünk, magas (kiemelt) nyugdíjat kapnak és sokan vannak –még mindig – akik fontos pozíciókat töltenek be. Az egykori „jó elvtársak” (és „jó elvtársak leszármazottai is) ma „managerek”, vállalkozók gyáriparosok, magas rangú hivatalnokok, vagy csak egyszerűen végzik ugyanazt a munkát – tanácsadó, munkatárs – amit azelőtt is serényen végeztek: az ország rombolását, kiárusítását. Félelem nélkül megtehetik, hiszen bizonyságul szolgál nekik a múlt, hogy büntetlenül megúszhatnak bármit ebben az országban.

Nézzünk szembe a tényekkel! A bűnösök, a vétkesek máig nem lettek megnevezve, aki megmeri őket nevezni azt azonnal fasisztának kiáltják ki és kapcsolatrendszerüket kihasználva, ellehetetlenítik. Gaztetteikért nem lettek felelősségre vonva, nem kapták meg méltó büntetésüket. Nekik külön mércével mérnek igazságot is. Már több mint húsz éve, hogy megvezetnek minket és hazugságra próbáljuk felépíteni a demokráciát, közben azon csodálkozunk, hogy folyton összedől.
2000. június 13-án az országgyűlés február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává nyilvánította. (én inkább gyásznapnak nevezném). Ezen a napon azokra emlékezünk, akiknek életét a kommunizmus tette tönkre örökre. Az első emléknap óta már több mint egy évtized telt el úgy, hogy szinte semmi sem változott. A lakájmédia rendszeresen elhallgatja ezt a napot. A tanintézményeket törvény kötelezi az emléknap megtartására, de ahol csak tudják az átkos eszmékhez hű intézményvezetők elbagatellizálják, elferdítik. A kommunisták (elvhű utódokként) továbbra is itt vannak, következmények nélkül élősködnek rajtunk, és hazudnak éjjel-nappal, rombolják hazánkat, kirabolják a nemzetet. A sírok is hallgatnak, a levéltárakon (már, amelyeket még nem semmisítettek meg) hétpecsétes lakatok lógnak, a titkolózás lakatjai. (Az illetékes „elvtársak” nem is oly rég szigorították meg ezt a törvényt, nagykoalíciós egyetértésben – 322 IGEN, és 17 NEM szavazattal) Az ifjabb nemzedék sem ébredt még fel, és csak kevesen tudják mi történt, mi történik itt. Az aljas módszerekkel elkövetett gaztetteik is mintha feledésbe vesztek volna: lehallgatás, elhurcolás, zaklatás, verés, kínzás, bebörtönzés, internálás, deportálás, akasztás.
Komolyabban kellene tanítani az iskolákban a kommunizmus bűneit. Tudatni kellene a gyermekeinkkel, a világgal, minden nap, hogy egy embertelen, véres menetelű ideológia nevében 95-100 millió ember halt meg a négy földrészen, és akik elkövették (a felelősek) a szemünkbe röhögnek, mert sosem lettek felelősségre vonva. Vegyünk példát a zsidóktól, ahogyan ők beszélnek a holokausztról. Míg becstelenül és igazságtalanul megcsonkított hazánkban holokauszt folyik már a vízcsapból is, és fényesre kopik Auswitzban a kilincs, addig a magyarok tömeges elpusztításáról az ajkak, a könnyek, a hangok, a dalok, és a könyvek is mélyen hallgatnak. Hallgatnak a hortobágyi internáló táborokról, Tiszalökről, Recskről, Kistarcsáról. Hallgatnak a világban, Európában és itthon is, hogy a Moszkvából importált kommunizmus-, a lánctalpakon csikorgó béke- és „felszabadítás” fegyverei által, a vörös hóhérok, vérbírók akasztófáin, börtöneiben, átnevelő táboraiban hány magyar-, hány ártatlan ember halt meg.
Ki tudhatja a számát azoknak, akiknek még a személyes adatait is egykori kínzói, hóhérai eltörlik, mélyre rejtik, vagy pénzért (az állam-adósság fejében) adják haza a messze idegenből.
Vajon tudott-e róluk-, vajon tudott-e minderről a szenvedésekről és áldozatokról az a magyar államférfi, aki nemrég ünnepélyesen is megköszönte az orosz elnöknek a „felszabadítást”? És az a “honatya”, aki nem is oly rég gyalázatos rádiónyilatkozatban becstelenítette meg ezt a napot, vajon mit tud az átkos, terror-rendszerről? Szerinte: – „Az, hogy a kommunizmus áldozatává vált valaki, az részben az ő döntése volt. Antikommunista volt, egyéb nézeteket vallott, tehát ő erről dönthetett. Ha akart, kommunista is lehetett.”

1947. február 25-én hurcolták el a hazánkat (akkor) megszállás alatt tartó orosz kommunisták a Független Kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Béla országgyűlési képviselőt, hogy ezzel hatalomra tolják bérenceiket, az újabb Kun Bélákat. Hogy szétverjék parlamentáris rendszerünket és meghonosítsák nálunk is a maguk egyeduralmi-, kommunista rendszerét.
Kovács Bélát a szovjet katonai hatóságok bírósági tárgyalás nélkül, szovjetellenes kémkedés és ellenkormány alakításának hamis vádjával, 25 évi, a Szovjetunióban letöltendő kényszermunkára ítélték.
Ezen a februári napon emlékezzünk Kovács Bélára, az egykori országgyűlési képviselőre, emlékezzünk az összes Kovács Bélákra, akiket egy gyilkos téveszme miatt meghurcoltak, bebörtönöztek, megkínoztak, idegen gulágba vagy hazai munkatáborokba zártak, akiket megaláztak, megöltek a rémuralom hatalmasai, bérencei, kiszolgálói! Emlékezzünk ezen a napon a kommunizmus összes áldozataira és mondjunk értük egy imát!