Mikolai Bertics Mihály honlapja

GONDOLATOK A “KOCSMÁBAN”

fekete zászlóA borszagtól eláradt kocsmát ülöm,
mint kivert ordas a lápi nádast.
Szememben hintázik egy törött világ
tükörképének szétszórt fénye,
ezüstben fürdő álmok gyöngyén
a sóvárgás tűzének lebbenése.

Az útportól fuldokló ablakon át
szájtátin nézem nagy diófánkat,
mint küszködik bágyadtan, meghajolva,
leng élet és halál között.
Úgy fáj, hogy idegen varjak csőcse’
károg zöldülő lombjai fölött.

De magába zár e zsivajgó lebuj,
vasrácsos tehetetlenségem,
motyogásom a csapos félre érti,
gépiesen tölti mámorát,
számára pénz és vagyon az ital,
bankókat számolni látja angyalát.

Ülök és nyelem a kóválygó füstöt,
lelkek zugából kifújt mérget,
köddé lett bánatok s átkok lehét,
dagadt szívemnek úgysem árthat.
Ülök és nézem az ablakon át
viharoktól tépett diófánkat.

Hé, csapos ! Borod túl édes nekem.
Hol az a keservvel betelt kupa,
lopott smaragddal ékített tákolmány,
amit Trianonban kotyfoltak
csordultig, ezelőtt hetven évvel
a kőlelkű, francia nagy urak?

Hol, földünk selyméből kapcákat téptek
az idegen-lábúak bocskorába.
Most lopott holmiban taposnak sarat
a világ kiázott szemébe.
Hé, csapos! Borod túl édes nekem,
töltsd az átkok mérges serlegébe.

Nézd, vendégeim régi ismerősök;
Franchet, Millerande, Goga és Benes.
Pártot ütnek bennem a kérdőjelek:
– Nos urak, hogy ízlik az erje,
boszorkakonyhátok híres kottyfa,
a megcsonkított magyarok keserve?

Bármilyen új szavakból fontok össze
virág illatú pohárköszöntőt,
jóságot árasztó mosolyképet,
szememben meg maradt a régi.
– Óh, jaj annak, kinek tőletek kell
elrabolt hazáját vissza kérni!

A borszagtól eláradt kocsmát ülöm,
keservemet töménnyel kísérem.
Szememben elszakadt a hazug világ
szennyét takaró koszos vászna.
Úgy fáj, hogy idegen varjuk csőcse’
fészket rak a jó öreg diófánkra.

Mikola 1980. június 04.
Mikolai Bertics Mihály / Álomkergető – 95. old.