Mikolai Bertics Mihály honlapja

HOL VAGY, ISTVÁN KIRÁLY?

IMGP2909x

A Szent Korona hiteles másolatának bemutatása Vásárosnaményban – fotó Mikolai

Téged keresünk úttalan utakon, sóvárgásunkban, elesettségünkben, örömünkben, bánatunkban. A Te országlásodat áhítjuk, keressük a kenyérben, melynek bölcsője a föld, imádságunkban, melynek szülője a tiszta gondolat.
Szent István király ünnepén ugyan miért imádkoznánk mi, magyarok, ha nem azért, hogy a velünk ünneplők és fohászkodók szívéből őszintén törjön elő a sóvárgás az után, amire ma hazánknak leginkább szüksége van, ha nem akar a maga és a kereszténység kárára tovább élni. Mert bizony, hogy lehet önrontó módon is élni. Ha egy nép elveszíti társadalmi és erkölcsi tartását, akkor sok esélye lesz arra, hogy a történelem sírjába kerüljön.
A nyár végi mélykékbe forduló egek alatt ma milliók ajkáról száll föl a százados ének. A „tündöklő csillagot” keresi egy nép csorduló könnyekkel. István királyt óhajtja, aki államot alkotott, megteremtette létünk és megmaradásunk történelmi alapjait.
Szent István királynak volt kellő bátorsága és ereje ahhoz, hogy jó döntésre vigye az ország ügyét, a magyar nemzet ügyét az akkori idők eszközeinek igénybevételével. Napjainkban a modern demokrácia szabja meg, hogy mily módon lehetséges és törvényes a megfelelő irányba hangolni a nép szellemét, lelkét s főleg lelkiismeretét. Ámde a demokrácia minden, csak nem automatizmus. Ha mégis arra használtatik, akkor rendkívüli módon alkalmas rá, hogy az önkényuralom magjai alá jó puhára porhanyósítsa a lelkeket. Fog is aztán bűnt teremni az ilyen megdolgozott talaj.
Az új magyar társadalmi berendezkedésnek nem az a baja, hogy demokrácia, hanem az, hogy – véleményem szerint – nagyon sokszor az erősen túlzott, torz liberalizmus hatja át. A demokrácia viszonylag hibátlan működtetéséhez emberek kellenek. Emberek, kiknek erkölcsük is van, nemcsak tudományuk és technikai bravúrokra képes képzelő erejük. A demokráciát jól működtető erkölcs alapelve pedig így szól: „Az igazat és csakis az igazat!” Még magaddal  szemben is csak akkor vagy emberséges, ha gondolatban sem akarod magad rávenni semmiféle hazugságra. A közélet is csak akkor stabil, ha nincs benne helye a hazudozásnak. Akkor tud tisztává nemesedni és életrevalóvá erősödni, ha az előjárói nem csalnak, nem hazudnak és a hazugságot senkitől sem fogadják el.
Természetesen, emberek lévén, mindannyian tökéletlenek vagyunk. Gyarlóságunk miatt, néha az igazságtalanság felé hajlunk. Több mint két évtizede, hogy lebontottuk a vasfüggönyt, de sajnos itt-ott, a fejekben máig megmaradtak a kordonok. Az utóbbi időkben nem figyeltünk eléggé egymásra, a hazánkra, és olyan emberekre bíztuk az ország sorsát, akik nem sokat adnak a hitre, a szeretetre és az érzületbeli szelídségre. Ők azok, akik az anyagi világ „humanizmusától” elvakítva a gazdasági globalizáláson túl, (tisztelet a kevés  kivételnek), egyre inkább kulturális- és szellemi globalizációra törekednek. Nyíltan micisapkának csúfolják a Szentkoronát, tetemcafatnak a Szent jobbot, dögevőnek szent madarunkat, a Turult, csőcseléknek a népet, a honatyai esküből eltörölnék az „Isten engem úgy segéljen!” fogadalmat, mert az úgymond sérti ateista személyiségüket és időnként javaslatokat tesznek a nemzeti himnusz megváltoztatására is.
Vajon honnan veszik minderre a bátorságot? Vajon hol vannak, mivé lettek azok az intézmények, hatóságok, akiknek épp ezektől kellene megvédeni a nemzetet, Szent István országát?
Alig pár ezren vannak a hatalmaskodók, mégis egyre inkább fenyegetik az istenest, az istentelennel; kiváltva ezzel a többség jogos tiltakozását; figyelmen kívül hagyva a szellemiség égi mivoltát, halhatatlanságát, szentségeinket, nemzeti örökségünket, kultúránkat, hagyományainkat. Az ilyen szemléletű közéleti főemberek sajnos nem tudják még elképzelni sem az „Utolsó Vacsora”  ama szakrális jelenetét, amelyben a valódi „Király” a tanítványok előtt térdel, poros lábaikat mossa, és saját ruháival törölgeti le. Így annál kevésbé érthetik annak üzenetét, hogy:

„Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.” (Máté 23, 11–12)”.

Ha István királynak a kereszténység irányába kellett fordítani a magyar társadalom lelkét a jövő érdekében, akkor ma az erkölcsi tartás, a hazaszeretet ösztönössége mellett kellene hatásosan mozgósítani a még gondolkodásra képes elméket és lelkiismereteket, nehogy valami vak nosztalgia legyen úrrá rajtunk, mely arról álmodik, hogy „ami volt, és elmúlt, az lesz a jó!”
Napjainkban (a XXI. század kezdetén is) még mindig nagy a hajlandóság arra, hogy sokan divatjamúlt ünnepi jelmezekbe öltöztessék a lelküket, hogy könnyebb legyen visszaálmodniuk azt a múltat, mely 1988-89 mélypontjára jutatta a magyar történelmet. Több mint húsz éve, hogy a mélypont bekövetkezett. Túlestünk rajta. De, sajnos csak félig, mert a proletárdiktatúra több mint negyven éves rombolása, és a bukását követő hatalmi őrjöngések megakadályozták népünk lelkiismeretét abban, hogy feltegye a kérdést: mi is történt velünk a felszabadítássá magasztalt idegen megszállás alatt? A két nagy nemzeti tragédia: Trianon és Jalta között, mi a velünk kapcsolatos történelmi igazság? E kérdés megválaszolására és a válasz becsületes kimondására van még ideje az idősebb nemzedéknek. De már nem sok. Ha igaz, hogy István királyunknak abban a korban nagy csapást jelentett fia, Imre herceg elvesztése, akkor ma számunkra az lenne a végzetes csapás, ha gyermekeink és unokáink nem tudnák meg soha, hogy a múlt század első felében az átkos idők haszonélvezői, mily bűnöket követtek el az ország és a nemzet ellen, hogy a két évtizede szükségszerűen bekövetkezett rendszerváltást, hogyan mutyizták el a „zsivajgó pálmán” ülő nagyjaink?
Történelmünk a nemzet élete. Minden fának, melynek koronáját, terebélyes ágait, hatalmas törzsét csodálják, a föld alatti gyökereiben rejlik az élete. Innen szívja a táplálékot és ebből növekszik. Gyökérzet nélkül nincs fa. A mi történelmünk sem más, mint az életfánk gyökérzete. A felszínen ha nem is látszik, a gyökérzet él és táplál, elég erős ahhoz, hogy a kártevők (rágcsálók) okozta sebeket kibírja.
A magyar államot a kereszténység eszmevilága hozta létre. E nélkül eltűntünk volna a Világból, mint a hont foglaló avarok, gepidák, vagy hunok. Az államiság Magyarországon a kereszténység jegyében fogant, ez őrizte meg több, mint ezer éven át. Az Istenes ember egyedül a Teremtőtől fél; éppen ezért a materialista ideológia mindig ellenségként kezelte. Istenhez, hazához, emberhez fűződő lelki kapcsolata-, a halál után a Teremtővel való egyesülés reménye-, a lélek halhatatlanságának hite az Istenfélőt születésétől kezdve egy elkerülhetetlen számonkérés tudatában neveli és tartja. Ez félreérthetetlen morális követelményeket állít elébe. E gondolatot bárki vitathatja, ámde cáfolhatatlan, hogy a keresztény eszmerendszer bámulatra méltó világtörténelmi eredményeket szült és a magyarságot is rendkívüli eredményekre sarkalta. Az ország vezetése valahányszor kilépett ebből az eszmerendszerből, a nemzet sorsa tragikusra fordult.
A magyar nép ezer évvel ezelőtt elhatározta, hogy megmarad. Megmarad, mint állam, megmarad, mint nemzet és megmarad, mint nyelv. És Magyarország Isten akaratából megmaradt. Szent István népe úgy átitatódott ezzel a sajátosan magyar kultúrával, hittel, hogy ezer éven át megőrizte, hogy se tatár pusztítás, se másfél évszázados török megszállás, se német behatás, se negyvenöt éves szovjet kommunista uralom nem volt képes elpusztítani. Pedig az ezredév során se szeri, se száma a pusztító erőknek: szüntelen háborúk délről, keletről, nyugatról, a tatár és török népirtása, a véget nem érő előbb németesítő, majd szovjetesítő törekvések, a rendszerváltásnak álcázott hatalomváltás, az abortusz, az ál-liberalizmus nemzet-sorvasztó rombolása, a mai elvtelen szekularista szellem harsány terjesztése a médiák által, – ez a sok ártó, gyilkos erő mindmáig nem volt képes kiirtani azt a gazdag termést, melynek magvait ezer éve Szent István vetette el a magyar lelkek talajába. Első, nagy királyunk államalkotó, országalapító műve ma is él, hat a szívekben és az elmékben, hatással van korunk eseményeire Magyarországon, befolyásolja erkölcsi értékeinket, valamint az emberek gondolkodását, döntéseit.
„Hol vagy, István király?”
A kérdés, a magyar kereszténység lelkéből fakadó ének, többféle hangsúlyt enged: lehet panaszos, már-már szemrehányó, de lehet várakozó, reménykedő is. Hol vagy dicsőséges, eltökélt és ihletett férfiú, Istentől jelölt, felelős király? Miért nem csinálsz valamit? Lásd, mivé lettünk, lásd, miben tévelygünk mi kényszerűen szétszóródott magyarok!
A jogos panaszszó felhallatszik az égbe – de ez nem elég. Már nem elég a panasz, a kétségbeesés. A szemrehányás sem segít.
Megrángatjuk képzeletünkben a palástja szegélyét; követelünk Istentől, nógatjuk, küldje már a kegyelmet, áthárítjuk a szellemi ügyintézést, helyettünk hozza rendbe, zökkentse vissza a helyes kerékvágásba az országot… Aztán majd mi, a jó irányban kényelmesen haladunk tovább!
„Hol vagy, István király?”
Mit mondasz nekünk ezekben a különleges napokban, amikor nemcsak elillan a nyár, hanem a gyümölcs is beérik…? Amikor a learatott gabona megjelenik az új kenyérben, s ezáltal értelmet nyer, hogy „besárgult és levágattatott”… A múlt a jelenben szentelődik meg. Az idő következetes, de nem könyörtelen, ahogy a szentségtörők banalitása hirdeti. Szent István a vállalást megtette. Nem kevés áldozattal, nem kevés öngyötrés közepette.
Napjainkban éljük a világ újabb megkísértését: a keresztény értékek relativizálását, a luciferi szabadosságot a szabadság álarcában. István nem taktikából tette az országot keresztény állammá, hanem meggyőződésből, szellemi parancsra: földi küldetése csak úgy teljesedhet be, ha van spirituális alapja. Ez az ország-alapítás korunknak szóló üzenete.
„Hol vagy, István király?”
Csak tudatos építkezésünkben találhatunk rád, legyűrve a kétkedést, elzárkózva a cinizmustól, Szentkirályi intelmeidet a jelen körülményeire is alkalmazva, hiszen Te mondtad:

„…a hit, cselekedetek híján meghal; a szent renden munkálkodó férfiakat hamis vádaskodással ne mocskolják; senkit se hajts szolgaságba; semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlöltség; ostoba, pöffeszkedő, középszerű emberekből ne állítsd össze tanácsodat; a „jövevényeket” jóakaratúan gyámolítsd; ne feledd apáid rendeléseit; imádkozz, gyakorold a szeretetet, légy erős, ismerd mindenben a mértéket, légy becsületes, legyen benned szemérem”.

Nem az Isten hűtlen – hűtlenek csak mi, esendő teremtmények lehetünk. Feladatunk tehát, hogy adjunk példát, megérteni és megértetni azt mindenkivel, hogy miért is kaptuk valójában az életet, éppen itt és éppen most… Hogy legyen kenyér, ne csak morzsa, hogy hasson át az Ige és ne a hazug szavak csűrése-csavarása érvényesüljön. Az új kenyérre rajzolt kereszt erre emlékeztet minket.
A harmadik évezredben járunk. Súlyosodik az emberre eső felelősség. A Szent Korona nem „micisapka”, nem billenékeny divatdiadém, nem múzeumi tárgy, hanem „aranyaura”, az Istentől megáldott uralom jelentését hordozza. Fényében – s nem árnyékában! – reménykedik, küzd, dolgozik és imádkozik a magyar nemzet. Mert bizony ott vagy Te, nagy királyunk, vágyakozó szívünkben, megfontolt tudásunkban s a jóra edzett szabad akaratunkban.
De napjainkban, a nemzeti szétszakadás árkában, és az ennek megszüntetésére irányuló ötletszerű próbálkozásokban, a nem eléggé felderített nehézségek leküzdéséhez, ismét Szent István zsenijére lenne szükségünk. Ő nemcsak királyságot alapított. Az ő igazi nagysága abban áll, hogy szuverén módon határozta meg Magyarország helyét az akkori világban. Nem tett hűségesküt a német-római császárnak, de nem lett Szent Péter földi helytartójának a hűbérese sem. A császár és a pápa között megőrizte országa teljes függetlenségét. Abban az időben ilyen teljesítményre csak Franciaország volt képes. Erre különösen időszerű emlékezni ma, amikor még sokan a rendszerváltás torz gazdasági következményeitől szenvednek. Az egyre inkább ránk szabaduló fogyasztói értékrend, a pénz egyeduralma, a taszító stílusú politizálás azonban gyakran eltakarja a bennünk lévő jót. De az ország él, s bár nem ez szerepel az újságok címlapjain, az emberek megállják a helyüket a nehéz időkben is. Dolgoznak, boldogulnak – egyre inkább megtalálják saját életükben azokat az értékeket, amelyekért érdemes élni.
„Hol vagy, István király?
Nincs senki, aki elvégezhetné a Te újra elvégzendő művedet, ahogyan a halálodkor sem volt, aki folytatni tudta volna.
Szent királyunk, Te ott állsz a két világ között. Ott állsz múltunk és jelenünk határán… felemeled kezeidet, szemeidet, szívedet-lelkedet a mennyeknek országára, és nagy siralmas, könyörületes szóval mondod:

„ – Ó, mennyeknek királyné asszonya, Istennek szent anyja és ez világnak nemes Nagyasszonya, dicsőséges Szűz Mária! Te szentséges kezedben és oltalmad alá adom és ajánlom az anyaszentegyházat mind benne való fejedelmekkel és lelki népekkel egyetemben, és ez szegény országot mind benne való urakkal és szegénnyel, boldoggal egyetemben, hogy te légy asszonyuk és oltalmuk.” (Érdy-kódex, 1526)

Köszönjük neked, szent király, hazánkat és önmagunkat, ezt az első ezer évet itt, a Kárpát-medencében, kérünk ne vond el jobbodat az elkövetkező ezer évben sem. Az ország, amelyet úgy szerettél, hogy ismételhetetlen életedet áldoztad fel érte, sose volt más, mint a Te országod, s megvalljuk neked, a föld, amelyen a továbbélés lehetőségét biztosítottad, ma is emlékeztet arra, amelynek Te húztad meg etikai és erkölcsi paramétereit. Vadak vagyunk, türelmetlenek, szenvedélyes izgágák, ma is egymást támadjuk. Számtalan irányba rángatott kocsinkat zavart lovak húzzák. Látod, mégis úgy érezzük, Te így is szeretsz minket, (pártos, rossz természetünkkel együtt), mert Te tudod az igazságot: minden hibás gesztusunkat eredetileg jó szándék eredményezte, csak valahogy eltorzult. Számold össze, urunk, István király, hányadára kezdjük most újra az életet, és ne feledkezz meg szegény magyarjaidról. Nem könnyű leckére fogtál bennünket, amikor a kereszténység keretei közé szorítottad az ősi mítoszt. Meg kellett tenned, mert csak az ősi hit szétzúzásával remélhetted fennmaradásunk biztosítékát. Ma már nem féltenél bennünket az Etelközből hozott fátyolos képektől, Emese Álmost foganó éjszakájától. Azóta a népek már megtanulták, hogy Istenhez sok út vezet, sokféle rítus szerint járulunk elé, sok néven ismerjük őt
Urunk, Szent István, fejezd be, amit kezdtél, Te igazítottad rá a lábunkat a megmaradás ösvényére. Emiatt magasztal Téged ez a gondjai közül minden viszontagság viharában hozzád fohászkodó nemzet.
Urunk, ha megkezdted velünk az utat, Te légy a vezetőnk, és fejezd be a művedet az örök szilárdulás pillanatában. Te mindent tudsz, azt is, hogy valahányszor elfordultunk a keresztény értékeinktől, nem a mi szándékunk volt. Hajtottak minket, mint a barmokat, léptek velünk, szent király, mint a bábokkal. Urunk, ne hagyd soha többé feltámadni a veres démont! Romolhatatlan jobbod erejét meg ne vond tőlünk, mert soha ekkora szükség nem volt az erejére, hogy a legendák ködéből megint kitaláljunk a realitás biztonságába. Nem könnyű nekünk, István úr; segíts, hogy méltósággal viseljük, amit felelősségben és lemondásban ránk boltozott az újjáalakulás.
A vértől, az erőszaktól, a testvérgyilkosságtól ments meg minket, urunk. Már annyit téptük imánkkal, annyit mentettük viharos időben tisztelendő testedet, hogy csak a jobb kezed maradt ránk földi mivoltodból. De annak elég ereje van ahhoz, hogy (így, csonkán is) egybetartson minket és mindnyájunkat, akik nevedet kiáltják világszerte.
István úr, szent király, Te tudod, mi a válság! Álltál fiad holtteste mellett, s csak később gyászolhatott benned az immár utolsó gyermekétől is megfosztott apa, mert a királynak vissza kellett nyelnie a könnyeit és döntenie kellett arról, hová induljon a követ, Velencének-e vagy Regensburg felé.
Válság. Ki ismerné ezt a szót jobban Tenálad? Ments meg bennünket a még el nem követett bűneinktől, áldj meg minket és vezess, mert kiáltunk hozzád!

Minden felekezetek királya, magyari Szent István, segítsd országodat, hazánkat, Magyarországot!

Mikolai Bertics Mihály