Mikolai Bertics Mihály honlapja

IN MEMORIAM: FRENCZEL BERTALAN

Frenczel Bertalan

Frenczel Bertalan 1929-2014.

Isten alázatos szolgája voltál e Földön, s küldetésed szerint tanítottál, neveltél minket, utódnemzedéket is. Virágzott a “Tiszahát”, zengett a vers, az ének. Hogy mennyire voltunk jó tanítványaid arról már csak a Teremtő előtt tehetsz tanúságot, hiszen göröngyös utadnak a végére értél, letetted az evilági keresztedet és ott állsz a Megváltó Színe előtt, ahol hitünk szerint, megmérettetik minden ember.
Lehajtott fővel, fájó szívvel emlékezünk rád: a jó tanítóra, a lelkészre, és az igaz barátra. Imádkozunk, hogy Isten adja meg neked azt, amiért mindig is éltél – fogadjon be Égi Országába!
Szép emlékezetként pedig felidézzük alábbi soraidat, gondolataidat:

MI ATYÁNK

(Vibrál a lét… Ki vagy Te? A nagy titok…)

Vibrál a létóriás tudatom piciny tükrében
az élet fénylő, fehér-fekete hullámtaraján.
Színek, ízek, édes – keserű kavalkádjai
mint kéj, borzadály szikráznak
és fájdalom-villám cikázik neuronjaimon át.

Ki – miért – meddig vagyok én?-
Lelkem új dimenziókat sejt,
s titkokat fejt opálos tükrében:
törpéből hirtelen óriás leszek ,
vagy érzékelhetetlen parány,
a véges-végtelenben,
vagy tündér-balettet lejtő démonnal
boszorkánytáncot járó angyal,
s a lét dicsőségét hirdető mélységes talány.

Kérdések ágaskodva feszítenek: ki vagy te,
s merre keresselek lényem tükörképe,
te ellenállhatatlan mágnes,
gyönyört és fájdalmat kínáló mélységek kútja:
nőm, szeretőm s anyám?

Hol vagy, és rád találok e
kenyeres pajtásom, igaz barátom,
te ősi Jonatán?
Kik vagytok ti mind „mások”:
te Mesterét tagadó nagyszájú,
hűtlen – hős Péter,
és a mindenséget,
egy csókkal eláruló pénzsóvár Júdás?

Beleüvöltöm
e feszítő kérdéseket a csillagos égbe:
ki vagyok én, és ő – mi emberek?
Ki és mi vagy te szédült nagyvilág,
a vajúdó lét láváját mennydörgés jajjával okádó,
szorongást, örömet, kínt, ízeket, illatot, színt sugárzó,
az életet mély-hűtve is zabáló gyilkos,
mindent el és beborító ölelés,
te csodálatos élet!?

Ó mondd, ki vagy ott a bércek ormain
s minden csillagok felett strázsáló
mélységek mélyein lapuló gyönyörűséges Csend,
Te mindent átölelő, földet és egeket befogadó Titok?

Kérlek Mindenség Ura,
fejtsd meg parányodnak
rejtett titkaidat egy pillanatra,
vetkőzz le mi Atyánk előttünk foghatóbban újra, és újra,
Te örvénylő, folyvást létezve létező,
nélkülözhetetlen örök talány!

Frenczel Bertalan – 2001. szeptember. 1. A vonaton.

*

ŐSZ VÉGÉN…

Jaj!
Vége már, vége,
A mustillatú ősznek.
Borúba süllyed az ég,
Köd terpeszkedik a tájra,
S alig látok két lépést.

Károgó varjakkal,
együtt siratom,
az ökörnyál kínálta
– egykor, tüzes volt
őszöm, csalfa reményét.

Sunyít, s alattam
lopakodik a szürke,
nyálkás köd, s mögötte,
a halálra dermesztő tél.

Alattomos a beste,
fagykarjait nyújtja,
s a homályt kínálja,
azt a szürke, hályogos,
kancsi szemét.

Futva, rohanva előle,
elbújnék menten,
bár  találnék valahol –
– de hol, Istenem..!? –
fényt, s meleget
árasztó, szívölelést..

Váratlan zúdult
mindnyájunkra,
a globalista tájfun, a
gyilkos, világölelés.

Mond barátom te is!
Létezik még valahol
e kopott zord sziklák alatt,
egy meghitt kuckó,
mely eltakar, megvéd…?.
.
Élni, élni szeretnénk még..!
De nem találsz
biztos menedékre
te meg én.

Menekülnél.
A határ felé az úton,
elhagyott kereszt áll elém,
s mutat a hegyre,
s rajta, mögötte,
bíborban vöröslik a nap,

s e csodás fényözönben,
fehér, felhőlánykák
utat mutatnak, szivárvány
karéjban ragyogó,
égi, zöld ,mezőkre.

Frenczel Bertalan – Müllenbach. Németország –
2006. augusztus 10 – 20.