Mikolai Bertics Mihály honlapja

MENDE-MONDÁK

Símonyi óbester sírja_02

Simonyi sírja a Fiumei Úti Temetőben – fotó: Mikolai

Tóth Béla:  A világtörténet furcsaságai

Fölvetek itt egy furcsa kérdést: igaz-e, hogy a híres Simonyi óbester Napóleon trónusán kiverte a pipáját?
Vitézvári Simonyi József huszárezredesről (* 1777., † 1837.) mi új kor fiai, szinte csak a Jókai Mór geniális anekdotáiból tudjuk, a mit tudunk. A mi nagy mesemondónk is említi ezt a pipás történetet. Mikor a magyar huszárság 1815-ben Fontainebleau vadaskertjében táborozott, Simonyi óbester és tisztjei meg akarták nézni a császári kastélyt. A palota felügyelő kapitánya igen hűvösen, csaknem fitymálva vezette végig a kastélyon a magyar urakat, mintha ezek a barbár betörők még arra sem volnának méltók, hogy a fejedelmi hajlékot lássák. Simonyi, a büszke szabolcsi úr, erre azzal válaszolt, hogy a díszteremben felült Napóleon trónusára és megtömve makra pipáját, rágyújtott.
– Szerették-e a franciák Mária Lujzát? – kérdezte a hüledező francia tiszttől.
– Ó, nagyon szerették.
– Akkor jól van – szólt az óbester és nyugodtan kiverve pipáját, lejött a trónusról.
Mária Lujza hálószobájában a huszártisztek mind levették csákójukat és némán nézték az ágytakaró selyem hímzeteit, melyeket a császárné saját kezével készített. A palota tisztje kínálta az óbestert, hogy vigyék magukkal azt a takarót. Simonyi felháborodva, büszkén vágott vissza:
– Mi nem rabolni jöttünk. A császárné a mi királyunk leánya. Az ő keze munkáját nem szentségteleníti meg semmi magyar. Csak tartsa meg az úr azt a takarót a palota számára; és ha ide jön valaki, mondja el neki, hogy a magyarok itt jártak, de nem vittek el semmit. Mondja el azt is, hogy egy magyar huszár a Napóleon trónusán kiverte a pipáját, de a császárné szobájában hajadonfőtt, tisztelettel állott.
Báró Simonyi Lajos miniszter, a híres ezredes fia, nekem a hetvenes években azt mondotta, hogy ez a pipakiveréses história nem igaz. Ő ugyan gyermek volt, mikor atyja meghalt; tőle magától semmit sem hallott a dologról. De a családi hagyomány, s ami több, a magyar lélek ellene mond annak, hogy egy szabolcsi nemes úr, bármilyen fránya huszár volt is, ilyen neveletlenséget követhetett volna el. “A magyar ember a legyőzött ellenséggel szemben mindig gavallér.” – mondta nekem a báró; “mi a szabadságharcban a muszka hadi foglyokkal karonfogvást szivarozgattunk. Hogyan lehessen föltenni az én édesapámról, hogy olyan hencegésre vetemedett légyen? Mária Lujzát ő mindig császárnénak nevezte; kicsoda hiheti hát, hogy a trónust, mely a mi főhercegasszonyunké is volt, így meggyalázta volna?” Annál kevésbbé lehet igaz, hogy Simonyi a császári termeket huszárjaival berondíttatta.
Mindmáig homályos dolog, hogyan szakadt egyszerre félbe Simonyi óbester fényes hadi pályája. Jókai Mór és mások borzalmas egy anekdotát tudnak erről a dologról. Az történt volna, hogy valami kadét egyszer az ezredestől szabadságot kért egy délutánra.
– Jól van, öcsém, menjen” – mondta Simonyi – de ma ne legyen az a fegyelmetlen fráter, a kit én ismerek; mert ha takarodóig nincs a kaszárnyában, bizonyisten főbe lövetem.
A kadét mosolygott ezen a beszéden és csakugyan takarodó után vetődött vissza a kaszárnyába. Simonyi óbester pedig állott a szavának és másnap reggel minden teketória nélkül főbelövette az úrfit. A vitéz ezredes e hatalmaskodását aztán nem tűrte ám a katonai kormányzat sem; Simonyit legott elfogták, elítélték és az aradi várba zárták, a hol a harmincas évek végén meg is halt.
Mi igaz ennek a szerencsétlen kadétnak a históriájából, ma még nem tudjuk. Az bizonyos, hogy Simonyi óbestert, a Mária-Terézia-rend vitézét és negyedik huszárezred fejét, 1828-ban hivatalos hatalmával való visszaélés miatt hadi törvényszéki vizsgálat alá vonták. Hogy miért és hogy benne volt-e a dologban az a boldogtalan kadét: ma még nem lehet eldönteni, mert Bécsben az óbester pörének íratait nem adják ki a vizsgálódóknak. Hogy miért nem adják ki? Mert nem adják ki; ez az ok. Csak azt tudjuk, hogy Simonyi József ezredest 1832. április 23-án simpliciter elbocsátották a szolgálatból. A vitéz huszár, annyi legenda hőse, öt esztendő múlva, félig elfeledten halt meg szabolcsi birtokán.

* Az elbeszélést eredeti formájában olvasható, a XIX század helyesírásával.

* Tóth Béla (1857 – 1907) újságíró, filológus, művelődéstörténész, író, műfordító. A századforduló elismert, sokoldalú publicistája volt, de jelentős munkásságot fejtett ki a magyar nyelvű proverbiumok, anekdoták, aforizmák és szállóigék összegyűjtése és filológiai feldolgozása terén is.