Mikolai Bertics Mihály honlapja

RABSZÓDIA

Kölcsönözhető az Országos Szechenyi Könyvtárban, valamint a vásárosnaményi Balázs József Városi Könyvtárban is.

Kölcsönözhető az Országos Szechenyi Könyvtárban, valamint a vásárosnaményi Balázs József Városi Könyvtárban is.

Kisrobotra (a szovjet gulágokba) elhurcoltak emlékére

Részletek a Rabszódia című könyvből:

Előszó

Nem volt szándékom történelmet írni, az a történészek dolga, sem vádiratot valamilyen emberiség elleni, vagy háborús bűntetti perhez, mert az meg a jogászok dolga, csupán lelkem tintáján siklott meg kissé a toll, amikor a második világháború végére és az azt követő évekre gondoltam.
A háborúnak egy olyan sötét fejezetére próbáltam rávilágítani, amelyet tudatosan homályosítottak el sok éven át és, amikor látták, hogy ez nem sikerül, torz tükrökön keresztül jelenítették meg. Ebből erednek azok a kifejezések, hogy: “felszabadulás“, “felszabadító Vörös Hadsereg“, “kulákok“, “munkásosztály ellenségei“, “ellenforradalmárok” és még sorolhatnám.
Sok éven át megpróbálták az emberek tudatába belevasalni, hogy a lágerekbe a fasiszta nyilasokat és a népi hatalom (?) ellenségeit internálták. Ez  egy ideig sikerült is. A siker kulcsa a hazánkban “ideiglenesen” állomásozó szovjet hadsereg volt.
Milyen találóan adja könyvének címét Rózsa Péter: “Ha túléled, hallgass!
Ez volt az elv. A túlélés volt a fontos, mert az “elvtársak” megszabadultak minden számukra kényelmetlen személytől. És az áldozatok hallgattak.
Senki-, még a történészek sem tudnak pontos számadatokat az áldozatokról, csupán feltételezésekbe lehet bocsátkozni, ami nem szerencsés, mert egyetlen szám is több család, vagy személy tragédiáját jelentheti.
“A cél szentesíti az eszközt” elven történtek a kegyetlenségek. Hogy mi volt a cél? Minden szempontból megfelelni a szovjet elvárásoknak. Miért?
Néha a hatalomért, de legtöbbször félelemből. A magyar kommunista diktatúra vezetői nagyon féltek a “nagy testvér” haragjától. Ők nagyon jól tudták, hogy a nemkívánatos elvtársak hogyan tűnnek el egyik napról a másikra. Hogyne tudták volna, hiszen itthon, az egész országban ők is ugyanazt a módszert alkalmazták. A “nagy” Sztálintól tanulták és tisztogatásnak nevezték.
És most az a kérdés, hogy jön ide a málenykíj robot ( kis munka) ?
Titokban kellett tartani, nem tudhatta meg a világ, hogy a “híres, felszabadító (?)”, Vörös Hadsereg a rendszer eszköze volt a kitervelt, forgatókönyv szerinti háború ellenes és emberiség ellenes bűntettek végrehajtásában a megszállt területeken, így Magyarországon is. A szovjetek magyar bérencei hamarabb kerültek volna valamelyik szibériai lágerbe, mint hogy nemzetközi botránnyá fajulhatott volna a málenykíj robot ügye. Ezt Budapesten nagyon jól tudták az illetékesek, és mindent elkövettek, hogy más színbe tüntessék fel az ártatlan emberek ügyét. Így lettek ők, azok a kevesek, akik túlélték az orosz lágerek süllyesztőit,  csak megtűrt személyek, akiket a haza úgymond nagylelkűen visszafogadott.* (Lásd Máramarossziget: A magyar kormánybiztos beszéde.)
“Ha túléled, hallgass!” –  szól a figyelmeztetés, akik pedig nem tartották be, hamar egy másik táborba kerültek, vagy az ötödik égtájba. Aztán jött 1956, már majdnem felvirradt a szabadság, a “felszabadító”  hadsereg már össze pakolt és elindult saját földjére, de ismét akadtak árulók, akik eladták a hazát, a nemes eszmét, az áhított szabadságot. Árulók, akik ismét megakartak felelni egy idegen ideológiának és hogy lojalitásukat jobban bizonyítsák, saját testvéreiket állították akasztófák alá.
Újabb vonatszerelvények indultak az orosz lágerek felé. Aztán ismét  nagy hallgatás. Nem volt itt szabad sem sírni, sem sírokat keresni.
1990-ben összeroppant a kommunista diktatúra, majd nemsokára a “dicsőséges, felszabadító”  Szovjet Hadseregnek is, ha tetszett neki, ha nem, el kellett hagynia “ideiglenes” állomáshelyét. Csak a hallgatás, a síri csend kezd nagyon nehezen megtörni. A hősök nem életrevaló teremtések. Másokért, egy országért, egy eszméért hajlandók életüket áldozni de nem tudják maguknak kikövetelni az élethez, a jóléthez való jogot. Éppen azért nem, mert önzetlenek.
Az emberek még mindig félnek. Megkérdeztem egy-két áldozatot, mitől fél?
A válasz nagyon egyszerű volt: Akik a gaztetteket elkövették büntetlenül maradtak, az ország nem volt képes törvény elé állítani őket. Vannak csoportosulások, amelyek mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a bűnösök elkerüljék méltó büntetésüket. Csoportosulások, melyek csak vagyoni oldalon vállalják,  a kommunista jog-utódságot,  tettekben pedig tagadják még önmagukat is. A hatalmas vagyonból apát, anyát lehet venni. Elfeledkeznek viszont arról a tényről, hogy a népet nem lehet lemondatni, vagy leváltani. Hogy az elsimítások és szőnyegalásöprések, csak növelik a tömegekben a feszültséget, hogy a jelennek a múltra kellene épülnie és így lehetne csak a jövő alapja. Talán újabb negyvenöt évnek kell eltelni, hogy  a történelemírásban, és minden téren valós rendszerváltás történjen. Addig is legyenek ezek a sorok az áldozatok tanúvallomásai. Mert Oláh Tibor vallomása nem csak a saját sorsáról szól. Az ő életútján keresztül azt hiszem sikerült egy kicsit, – még ha egy szikrányit is -, belevilágítani az áldozatok homályba burkolt és hallgatásra ítélt világába. Sokan ráfognak benne ismerni saját sorsukra, mert egy kicsit az övéké is ez a sors és egy kicsit a mindenkié. Tipikus magyar sors a XX. századból.

Vásárosnamény 1999. Márcus 14-én.
MikolaiBertics Mihály

*
– Po piáty!

…Reggel, amikor világosodott, az oroszok már jöttek s mentek, látszott, hogy készülődés van. Aztán mindenkit felsorakoztattak ötösével.
– Po piáty!  …Po piáty! – kiabálták körülöttünk míg meg nem értettük, hogy azt jelenti: Ötösével! …Ötösével!
Vagyis azt akarják a muszkák, hogy ötösével sorakozzunk fel. Aki volt katona az már tudta, hogy az menetoszlop alakzat, és itt masírozás fog következni.
– Po piáty!  Po piáty! – szaladgáltak rajtunk körül a fegyveres oroszok, mi pedig olyan hamar tanultuk a beszédjüket, melynek hitelességét a nyakukban lógó géppisztoly nyomatékosította, hogy néhány perc múlva, már senki sem kérdezte, hogy : – mit mond?
Hosszú rendezkedés után, nagy nehezen elindult a menet Gelénes irányába. Körülöttünk a hajcsárok igyekeztek egy bizonyos rendet tartani, vagyis a menetoszlophoz senki sem mehetett közel. Mert talán felesleges is mondanom, hogy síró asszonyok, megszeppent gyerekek, kísérték a menetet. A faluban, aki csak otthon volt az mindenki minket nézett. Senki sem értette. Sem mi, sem ők, a piszegő gyerekek, zokogó anyák, feleségek.
Csak néztek, néztek tágasra meredt, gödrös szemekkel és nem értették, hogy mi történik. Közben érezték a nagy titokzatos súlyt, ami kebleikbe nehezedett, amitől nem tudtak sehogy szabadulni. Nem a szürke decemberi homály volt az, hanem valami sokkal rosszabb; az öregek úgy mondogatták, hogy olyan volt, mint régen, kivégzéskor az akasztófa árnyéka. Csak a fiatalok néztek reménykedve; – Talán mégis haza hozza őket az Isten – mondogatták, az asszonyok, kezükbe a kötény sarkával, amit zsebkendőnek használtak.
Lassan eltávolodtunk a falutól, de a kísérők kitartóan, hol a menet előtt, hol a menet után, mintha rátapadtak volna az útra, mintha ők is része lettek volna a menetnek, nem adták fel, hogy amíg csak lehet elkísérjenek utunkon. Így volt ez Gelénesen, Beregdarócon, és Asztélyban is, mert Beregszász volt az úti cél.
Este volt amikor Beregszászra értünk, hűvös decemberi este. Ólomszürke volt az  ég, akár a tekintetünk. Már napok óta kavarogtak a nehéz hófellegek, de esni nem esett, csak a szél csipkedett legényesen, süvített körül rajtunk, mintha próbára akarná tenni – a háború miatt, amúgy is elég silány – öltözetünket. Mert sajnos nemsokára rájöttünk, hogy a jó lábbeli és a jó öltözet egyenlő az életbe maradással.
Végigcsoszogtunk fáradtan Beregszász hosszú utcáján, majd betereltek minket a pénzügyőr laktanyába. Életemben azelőtt mindössze egyszer voltam abban a városban, a bíróságon, tanúként megidézve, levente dologban, és lám másod ízben így kellett járnom a vármegye székhelyén.
Bent a laktanyában elfoglaltunk egy-egy vackot, lehetőleg széltől, huzattól védett helyen, mivel az épület siralmas állapotban volt, – törött ablakok, ajtók, se egy ágy se egy darab bútor sehol. Pokrócot terítettünk a padlóra, vagy kövezetre és az volt a fekhelyünk. Azt mondanom se kell, hogy ugyanúgy őriztek, az ablakoknál és az ajtóknál fegyveres orosz katonák álltak. Nem tudnám megmondani hány napig voltunk ott, talán egy-két napot. De se enni se inni az oroszoktól nem kaptunk, azzal éltünk, amit otthonról hoztunk.
– Po piáty!  …Po piáty! – kiáltozással vertek  fel egyik reggel az őrök. Már tudtuk, hogy mit jelent és hogy mit kell csinálnunk. Fölsorakoztunk tehát ismét ötösével, megszámolták az állományt, körülfogtak elől, hátul és oldalt a katonák  és újra útnak indultunk.

Fekete buckák a fehér hóban

Következett a véget nem érő gyalogmenet. Hajtottak minket, mint a barmokat, mi pedig fáradtan, éhesen, fázva, néma egyetértésbe mentünk tovább Szolyva irányába.
– Teremtő Istenem, milyen iszonyatos hatalom mások kezében a fegyver – tűnődtem én – és ezt, csak most éreztem, mikor a beélesített csövek felénk voltak irányítva.
Ott, ahol az emberi élet egy pofa bagót sem ért, ott, a fegyver volt a törvény és a szabadulás. A lélek szabadulása, mert a test már nem jöhetett számításba.
Sötét este volt mikor a sörgyáráról híres Potheringbe értünk. Betereltek a sörgyár udvarára és csakhamar kiderült, hogy az éjszakát a szabad ég alatt kell tölteni.  Két pokrócom volt, hát egyiket alulra terítettem, a másikat pedig takarónak használtam. A hosszú gyaloglás terhe megtette a magáét és a fáradt testet még ilyen körülmények között is álomra bírta, ha egyáltalán lehetett alvásnak nevezni azt az éjszakázást. Reggel arra ocsúdtam fel, hogy a hó teljesen belepett. December 6, Miklós nap volt.
Akaratlanul is eszembe jutott a volt kormányzó Horthy Miklós. Vegyész katona koromban ilyenkor ünnepi ebédet adtak a seregben. Most aztán Isten igazából reánk fért volna egy ünnepi ebéd, vagy legalább a melege. De nem volt idő a múlton ábrándozni, az oroszok is felébredtek és mozgatni kezdtek minket.
– Po piáty!   Po piáty! – üvöltötték a szokásos módon és igyekeztek a megdermedt emberek tömörülését, valamilyen elfogadható menetalakzatba terelni. Újabb menetelés, újabb szakasz kezdődött, pedig még az előző napit ki sem tudtuk pihenni. A természet is ellenünk szövetkezett, mert a hóban sokkal nehezebb volt gyalogolni. Eleinte még volt valahogy, de a hosszú úton,  kezdett elázni a lábbeli. Akinek leszakadt a lábáról, annak rongyokat kötöttünk és úgy folytatta útját, rongyba bugyolált lábakkal. Senki nem maradhatott le. A gyengéket támogatták az erősebbek, vagy segítettek a batyuikat vinni, de a menet nem állhatott meg. A lázas és szomjas emberek havat ettek, hogy csillapítsák szomjukat. Ez  aztán, még nagyobb bajt okozott. A betegek még jobban belázasodtak. Így érkeztünk meg, mint egy kísértetmenet Szolyvára.
Latorca parti település, itt lép ki a folyó az Alföldre a Szinyák- és a Borló hegység közül. Itt az oroszok egy hatalmas fogadótábort rendeztek be, amelybe már odaérkezésünkkor több tízezer embert tartottak fogva.  Ők csak kis munkának mondták, de nem más volt ez, mint fogolytábor. Voltak ebben a táborban  polgári elhurcoltak, hadifoglyok, a háború minden vesztes nemzeteinek katonáiból: lengyelek, csehek, németek, sőt még ruszinok is.
Ez volt aztán az özvegycsináló hely ! Reggelente úgy hordták ki a halottakat, mint az ölfát, szánon. Amíg lehetett közös gödörbe hantolták őket a fogolytársak, de, amikor a föld már nagyon fagyos volt csak rakásba tették, mint az ölfát, hogy majd ha lehet eltemessék. Nagyon megijedtem. A halál közelében egészen elkeseredik az ember és reményei lassan kezdenek szertefoszlani.
– Csak az Isten az, aki megmenthet minket innen! – mondogattam társaimnak elkeseredve, mert hogy Istenfélő ember voltam én világ életemben, és annak is maradtam. Hogy is mondta a próféta?
A fegyver kívül, a döghalál és éhség belül” (* Ezékiel próféta. 6. 7. 15.) – Jutottak eszembe ezek a gondolatok, mert láttam azt a rengeteg szenvedő embert, ami megannyi összetört  sors; Ki tudja honnét és kitudja hová? És ebben egy parányi csak az én sorsom, egy csepp a tengernyi szenvedésből, amit reánk mért az igazak Ura.
– Meg van az írva a szent könyvben – próbáltam  magyarázatot találni az általam érthetetlennek tartott eseményekre, amelyek velünk történtek az utóbbi időkben.
Mert ímé, feltámasztom a Káldeusokat, a kegyetlen és vakmerő nemzetet, a mely eljárja a    földet széltében, hogy hajlékokat foglaljon el, a melyek nem az övéi. Rettenetes és iszonyatos ez, maga szerzi törvényét és hatalmát …és az ő lovasai messziről jönnek, repülnek, mint a zsákmányra siető keselyű. Mindnyája ragadmányért jön, arczuk előre néz, és annyi foglyot gyűjt, mint a föveny.” (*Habakuk próféta. 6. 7. 8. 9)
– Uram, vajon most akarod beteljesíteni, szent jövendölésedet?
Eltökélted, hogy ezzel a keselyű néppel bünteted a kivérzett magyarságot?
Biztosan nem áll szándékodban megbocsátani Árpád népének, István népének és a többi szenvedő nemzeteknek? Vajon mi lehet az, ami haragodat irántunk kiváltotta és így fölgerjesztette? Kérlek erősítsd meg bennünk azt a hitet, hogy ez az egész csak próbatétel, és nem más, mint szereteted jele, nem pedig a haragodé, úgy ahogy volt az Jób esetében. Mert akkor nem száll el belőlünk a remény lehelete és talán kibírjuk várni  jótéteményednek eljövetelét.
Számtalanszor tértek vissza bennem ezek a gondolatok szolyvai tartózkodásom idején, mert minden szánra pakolt ember teteme, egy volt közülünk, azok közül, akik csak az Égtől remélhettek szabadulást.
Már nem emlékszem pontosan hány napot töltöttünk el Szolyván, de nem olyan sokat. Ismét fölsorakoztattak ötösével, most már nem csak a tiszaszalkaiakat, hanem több száz embert egy menetbe és elindultunk a hegyek közt. Az útirány Vezérszállás, vagyis magyar oldalon a Vereckei-szorosig. Majd a szoroson át, Lengyelországba, a hegyek közt, a Kárpátokon túl, föl az Uzsoki-hágóval  szemben, Turka nevű településig.
Amikor a menetelésnek erre a szakaszára gondolok, mindig elszorul valami itt a torkomban. Ennyi embert meghalni, kínok és kegyetlenségek közt még sohase  láttam. Nem tudnám megmondani, hogy mennyi ideig tartott az útnak ez a szakasza, de tudom, hogy sokszor éjszaka is meneteltünk a nagy hóban. Vagy ha meg is álltunk csak a szabad ég alatt éjszakázhattunk. Se enni se inni fogva tartóink nem adtak. Aki nem bírta a menetet és lemaradozott azt az orosz katona lelőtte, majd a legközelebbi településen fogott magának helyette valakit, akivel kiegészítette a létszámot. Láttam embereket elpusztulni lassú kínok közt az útszélen. Az átgyalogolt éjszakák után sok ember elhullott. És ahogy haladt a menet, az útszéleken úgy maradoztak a halottak: Fekete buckák a fehér hóban. Az emberek pedig csak mentek elfásultan, mint, akik már beletörődtek abba, hogy rosszabb, mint a halál már úgysem érheti őket. Alakjuk a fametszetek élességével rajzolódott ki a fehér hó kontrasztjából. Hogy mi volt az út menti halottak titka? Nem tudták elviselni az elviselhetetlent.
Menet közben a sorstársak igyekeztek a legyengülteket  és a betegeket minél tovább a sorban tartani, mindaddig, amíg a szovjet katonák ezt engedték. Amikor úgy ítélték meg, hogy a legyengült hátráltatja a többit a menetelésben, akkor kivették oldalra és hidegvérrel lelőtték a szerencsétlent. Ez kegyetlenebb volt, mint egy kivégzés, mert nincs az a hóhér, aki könyörtelenül kivégezne, ilyen halálra fagyott, kiéhezett, elgyengült elítéltet.
Miért teszi?   Nyilván parancsot kapott rá. Parancsra teszi. Föntről így jött a parancs, ő pedig jó katona módjára végre is hajtsa. De, hogy alacsonyodhat le egy katona odáig, hogy védtelen, fegyvertelen, embert öljön? Hova lett a katonai virtus, a harc mámora, ami a csaták hevét fűti? Milyen hadsereg az ahol ilyen a harci modor, morál? Vagy talán a félelem kényszeríti őket is hóhérkodásra? De akkor, milyen rendszer az ahol mindenki fél valakitől?
Kérdések és kérdések, amelyeket akkor nem lehetett megválaszolni.
Sajnos az elkövetkező negyven valahány évben ezekre is választ kaptunk…

Mikolai Bertics  Mihály: Kép a falon

(A kisroboton  (a szovjet gulágokban) elhunytak emlékére)

Az a kép ott a falon az apám,
most akár a fiam is lehetne.
Butoson, Szolyván, vagy Orelben,
csak a Jó Isten tudja,
hol van eltemetve.

Egy be nem telt ima,
amit a mamával,
(nővérem s két húgom)
suttogtunk minden este,
úgy kértük Istent,
százszor, százezerszer,
hogy óvja meg nekünk
és haza vezesse.

A hosszú sorból apánk
vissza-visszanézett,
búcsú-tekintete
még előttem van.
…Már nagyocska voltam,
öten vártuk haza…,
… végtelen advent volt,
s karácsonytalan.

Föld-edzett apám porából fenyő,
véréből gyanta terem.
Kaukázusi sírján koplal a hit,
nem gyúlhat gyertya,
s egy pléharcú Krisztus sem
őrzi álmait.

Egy kopott kereszt az apám
a sírkerti ecetfák alatt,
teste Brjanszkban,
lelke az Istennél,
nekünk egy üres sír maradt.

Az a kép ott a falon az apám,
most akár a fiam is lehetne.
Butoson, Szolyván… és még sorolhatnám,
csak a Jó Isten tudja,
hol van eltemetve.