Mikolai Bertics Mihály honlapja

REKVIEM A HŐSÖKÉRT – 1849. OKT. 06.

ObeliszkOBELISZK

Valahogy el kell mondani, valahogy tudtára kell adni a világnak, a kérkedő tekintetűeknek, hová lettek a sok hőslelkű, szelíd tekintetű férfiak, hogy mi történt 1849. október 6.-án, Aradon.

A hazáért vívott harcokból nem volt más szabadulásuk, mint a halál. Nem volt kegyelem sem mentség számukra, nem volt aki kockára tegye életét, hogy segítsen rajtuk, hogy szabadítsa meg őket. Nem szólt fölöttük búsan zengő halotti ének, nem kondultak meg a harangok, hogy mély, érces, panaszos rezgésükkel sírba kísérjék a bánatot. A roskadozó siratóasszonyok esőnyi könnye sem hullott rájuk. Úgy haltak meg, mint a viharban letört fák levelei, az egész Világ szeme láttára, számkivetve, sárba tiporva, menthetetlenül. Meghaltak, hogy életükkel pecsételjék meg az emberszeretetet, hogy tanúságot tegyenek Isten és ember előtt mindarról, ami velük, velünk történt.

Aulich Lajos (1792-1849) Császári tiszt, a Sándor gyalogezred alezredese, 1848-ban honvédezredes, 1849-től tábornok. Görgey híve, 1849. július 14-től augusztus 11-ig ő volt az ország utolsó hadügyminisztere.

Damjanich János (1804-1849) Szerb határőrcsaládból származott, a magyar nemzeti törekvések és a radikális polgári reformok híve. 1848 nyarán csatlakozott a magyar honvédséghez. A délvidéki sikeres harcok elismeréseként tábornokká nevezték ki. Csapataival nagy sikereket ért el a tavaszi hadjárat során, győzelmeihez nagyban hozzájárult katonai tudása és személyes bátorsága is. Világos után ő is letette a fegyvert a cári csapatok előtt.

Dessewffy Arisztid (1802-1849) Középbirtokos nemes, 1839-ig a császári hadseregben szolgált. 1848-ban belépett a Sáros vármegyei nemzetőrségbe, hamarosan alezredes, majd ezredes lett. 1849-ben tábornoki kinevezést kapott. A temesvári csata után hadosztályát török földre akarta átvezetni, de Karánsebesnél Liechtenstein osztrák altábornagy rábeszélésére letette a fegyvert. A rá szabott ítélet eredetileg kötél általi halál volt, amelyet kegyelem útján főbelövésre változtattak.

Kiss Ernő (1799-1849) Császári tiszt volt, a Hannover huszárezred ezredese. 1848 nyarán felajánlotta szolgálatát a magyar kormánynak. 1848. október 12-én tábornokká és a bánsági sereg főparancsnokává nevezték ki. 1848. december 22-én altábornaggyá, 1849. január 9-én országos főhadiparancsnokká léptetik elő.

Knézich Károly (1808-1849) Tiszt volt a császári seregben, 1848-ban századosként részt vett a délvidéki harcokban. 1849 márciusától a főseregnél a tavaszi hadjárat során dandárparancsnok ezredesi rangot kapott. A peredi csata után Görgey leváltatta, ekkor Kossuth a felső-tiszai tartalék hadtest parancsnokává nevezte ki.

Lahner György (1795-1849) Császári tiszt, majd 1848-ban a 3. honvédzászlóalj parancsnoka. 1848 októberében ezredes, hadfelszerelési és fegyverkezési felügyelő lett. 1849 januárjától a nagyváradi fegyvergyár vezetője, a szabadságharc hadiiparának irányítója volt. 1849. február 6-án tábornokká nevezték ki.

Lázár Vilmos (1815-1849) Volt császári tiszt, 1848-ban százados, 1849 februárjától őrnagy, majd ezredesi rangban dandárparancsnok az északi hadseregnél. Betegsége következtében csak 1849 nyarától vett részt a harcokban. Karánsebesnél tette le a fegyvert. A börtönben írott visszaemlékezései 1883-ban megjelentek.

Leiningen-Westerburg Károly gróf (1819-1849) A magyar szabadságharc német származású honvédtábornoka előbb császári tiszt volt, majd az 1848-as harcok idején Damjanich parancsnoksága alatt szolgált. Kiváló katona volt, minden csatában kitűnt személyes bátorságával. Németül írt naplóját és leveleit később kiadták.

Nagysándor József (1804-1849) 1823-tól a császári hadseregben szolgált, 1844-ben huszárkapitányként vonult nyugalomba. 1848-ban a magyar kormány szolgálatába állt, őrnaggyá nevezték ki a Pest vármegyei lovas nemzetőrséghez. Kitűnt a szolnoki, a tápióbicskei, az isaszegi és a váci csatákban. Ezután tábornokká léptették elő. Nagyváradon csatlakozott Görgeyhez, augusztus 9-én Aradra ment és serege maradványaival Schlikkel készült megütközni, de Görgey ebben megakadályozta. Ezután követte a fővezért Világosra, bár nem tartozott Görgey hívei közé

Pöltenberg Ernő (1813-1849) Császári tiszt, majd kapitány volt a Sándor-huszároknál. 1848 nyarán ezredével együtt Magyarországra helyezték, ahol a magyar szabadságharc ügyének híve lett. Kitüntette magát a kápolnai csatában. 1849 áprilisában ezredes lett, június 2-án pedig tábornok. Görgey bizalmasaként ő közvetítette a cári hadsereggel folytatott tárgyalásokat a fegyverletételről. Ennek megtörténte után az osztrákok elfogták és 12 társával Aradon kivégezték.

Schweidel József (1796-1849) Császári tiszt volt a Sándor-huszároknál. Ezredét a forradalom kitörése után Bécsből hazavezette. 1848 októberében tábornok lett, Buda visszafoglalása után Pest hadiparancsnoka. A forradalom bukása után letartóztatták és bitó általi halálra ítélték, de végül felesége könyörgésére az ítéletet golyó általi halálra változtatták.

Török Ignác (1795-1849) Az 1848-49-es évi szabadságharc alatt Komárom erődítési munkáit irányította, s 1849 márciusáig ő volt a vár parancsnoka. Júniusban Budán, majd júliusban Szegeden erődítéseken dolgozott. 1849-ben nevezték ki tábornokká.

Vécsey Károly (1807-1849) Császári tisztként őrnagyi rangot ért el. 1848 nyarán a magyar kormánynak ajánlotta fel szolgálatait. 1848 decemberétől tábornok, 1849-ben váradi várparancsnok lett. A világosi fegyverletétel idején Temesvárt ostromolta, majd augusztus 21-én ő is letette a fegyvert a cári csapatok előtt.
*
Jöjjetek, szárítsátok fel a könnyet nedves pilláitokról, nehogy gyávaságnak véljék sajnálkozásunkat! És babért hozzatok, a hősök jutalmi bérét!
A harcost, ki dúló csaták véráztatta mezején esett el halálos sebbel, hadi pompával temetik el bajtársai, ha már alább hagy a fegyverek zaja. Mellé temetik győzelmes kardját, megdördül az ágyú torka földet megrengető Isten hozzád-ként sírja felett, és babérral borítják be hantját. Óh pedig nem kevésbé érdemlik meg a babért, dicsőséget mindazok, akik vérüket, életüket adták a hazáért, a magyar szabadságért. Akik a szent szabadságért ugyanolyan bátran mentek a sírba, mint egykoron a csatába. Emlékük örökké él közöttünk, él az emberek szívében, ragyog, mint a tűzoszlop és figyelmezteti a későbbi nemzedékeket.
Emlékezők! Hordozzátok végig könnyes szemeiteket e beláthatatlan embersokaságon, mely ma a hősök sírjához viszi a hálás elismerést. Ne feledjétek el soha, hogy a fájdalomtól fénye-vesztett szemekben mi is ott voltunk az utolsó pislogásig, amikor a kegyetlen halál, számukra a feledés leplével takarta el örökre a jövőt. Úgy fáj nekünk e gondolat és ez a szomorú valóság!
Hideg, begyepesedett, sírok felett emlékezünk ma. De, ha a nyirkos földben pihenő hőseink iránt, keblünkben a szeretet, a szív utolsó dobbanásáig fennmarad, él és élni fog, – higgyétek el – ez a szeretet lesz az obeliszk e nyugvó porok birtokosa felett, – bár hol legyünk, bár merre járunk is, – ez a szeretet lesz, ha szemmel nem is látható, de az igazi, a legszebb emlékkő! Ennek betűi a szív mélyébe vannak bevésve, értéküknél fogva aranyozottabbak, mint bármely sírkövön. Mert elévülhetetlen igazság marad az, hogy mibennünk, a hátramaradt utódok szeretetében, a róluk maradt jó emlékezetünkben élnek ők még haláluk után is.

Damjanich János imája a kivégzés hajnalán:

„Mindenség Ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a feleségemtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki… Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsd az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni…
Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom.

Ámen…”

*

Mikolai Bertics Mihály