Mikolai Bertics Mihály honlapja

VAN ÚT…

Mikolai Bertics Mihály jegyzete

„Van oly út, mely igaz az ember szeme előtt, de vége a halálnak útja”  (Példabeszédek 16: 25)

Mennyire ráillik a fenti idézet az emberi igazságra, a könnyelmű kijelentésekre, és azokra az emberekre, akiknek általában csak az számít, hogy ők maguk mit tartanak igaznak, helyesnek, miközben másoknak még a legalapvetőbb szükségleteiket is figyelmen kívül hagyják.
Mennyire ráillik a fenti idézet azokra, akik azt állítják magukról, hogy „igazságosak”, hogy tisztelik országunk törvényeit és irányadó mértékeit, ámde lépten-nyomon igyekeznek kibújni azok alól. Pusztán egyéni erényként fogják fel az igazságosságot és nem olyan irányadó mértéknek tekintik, amely vezethette volna őket abban, hogy miként viselkedjenek az embertársaikkal.
Az „igazságos” szó azt jelenti, hogy: becsületes, erényes, ártatlan; az Isteni Törvényhez, illetve az elfogadott erkölcsi irányadó mértékekhez jól igazodó, vagyis olyan, aki dolgaiban méltányosan cselekszik. Amikor „igazságosnak” neveznek valakit, azt nem úgy kell érteni, hogy az illető személy bűntelen vagy mindenben tökéletes. Inkább arról van szó, hogy eleget tesz az Isten és emberek előtti kötelességeinek. Noéról például azt olvassuk:
…igazságos férfi volt, …mindent úgy tett, ahogy Isten parancsolta neki. Pontosan úgy cselekedett…” (Mózes 6: 9, 22).
Az Encyclopaedia Judaica pedig a következő képen állapítja meg:
Az igazságosság nem elvont fogalom, hanem inkább olyasmi, ami abban áll, hogy az ember minden kapcsolatban méltányosan és helyesen jár el.
Természetesen nem mindig könnyű az igazságosságra törekedni, mert emberek lévén, mindannyian tökéletlenek vagyunk. Gyarlóságunk miatt, alapvetően az igazságtalanság felé hajlunk. Két évtizede, hogy lebontottuk a vasfüggönyt, de sajnos itt-ott, a fejekben máig megmaradtak a szögesdrótok. Néha olyan emberekkel vagyunk körülvéve, akik nem sokat adnak a hitre, a szeretetre és az érzületbeli szelídségre. Ők azok, akik az anyagi világ „humanizmusától” elvakítva a gazdasági globalizáláson túl, egyre inkább kulturális- és szellemi globalizációra törekednek. Nyíltan micisapkának csúfolják a Szentkoronát, tetemcafatnak a Szent jobbot, dögevőnek szent madarunkat, a Turult, csőcseléknek a népet, a honatyai esküből eltörölnék az „Isten engem úgy segéljen!” fogadalmat, mert az úgymond sérti ateista személyiségüket. Időnként javaslatokat tesznek a nemzeti himnusz megváltoztatására is. Hálózatuk szemfüleseit elküldik közénk mindenhova, a szentmisékre, az istentiszteletekre is. Az adófizetők verítékéből dőzsölve, júdáspénzeket osztogatnak. Ezek után már nem is csoda, hogy szektahemzsegő jövőképükbe egyáltalán nem illik bele a Szent István által alapított „történelmi egyház” fogalma.
Vajon honnan veszik minderre a bátorságot?
Vajon hol vannak-, mivé lettek azok az intézmények, hatóságok, akiknek épp ezektől kellene megvédeni a többséget, a nemzetet, az országot?
Alig pár ezren vannak a csúfolkodó hangoskodók. Mégis egyre inkább fenyegetik az istenest, az istentelennel; kiváltva ezzel a többség jogos tiltakozását; figyelmen kívül hagyva a szellemiség égi mivoltát, halhatatlanságát, szentségeinket, nemzeti örökségünket, kultúránkat, hagyományainkat, de még a legfrissebb statisztikát is, amelyből világosan kitűnik, hogy az ország népének kétharmada a több mint ezer éves történelmi egyházainkhoz tartozónak vallja magát.
Az ilyen szemléletű politikusok és közéleti főemberek sajnos nem tudják még elképzelni sem az „Utolsó Vacsora” ama szakrális jelentését, amelyben a valódi „Király” a tanítványok előtt térdel, poros lábaikat mossa, és saját ruháival törölgeti le. Így annál kevésbé értethetik annak üzenetét, hogy:
Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.” (Máté 23, 11–12)
A pöffeszkedő, hiú és szellemtelen „anyaghalmaz” idealizmus ravasz előretörése már nemcsak a sikert és az elismerést akarja mohón magáénak tudni, hanem a hatalmat is. Sőt még a szenteknek és a „jó” embereknek kijáró isteni dicsőséget is; miközben a fejünkre lép, azt hirdeti, hogy maradjunk csak szépen alázatosaknak. Ezt azért teszi, mert kapzsisága miatt már csak az eszmeiség gátlástalan önzése – a farizeizmus – jelenik meg a szerénység pózában.